Valami véget ért, …
Posted on 26 február 2011.
Mert miért ne nevezhetnénk sikeresnek az RMDSZ-t? A balkáni-bizánci romániai politikán belül a 20 éves létezésének több mint felét sikerült kormányon, vagy a kormányt kívülről támogatva eltöltenie. Egy olyan szervezetről beszéltünk, amit a románok 20 évvel ezelőtt legyilkoltak volna. Egyes románok – tegyük hozzá, még akkor is, ha akkoriban az egyesek tették ki a többséget.
Sikeres, mert – a többi, legfőképp a magyarországi magyar pártokkal ellentétben – tudott eredményeket felmutatni. És ismételjük meg: mindezt ellenszélben. Azt persze én is tudom, hogy „de még nincs autonómia”, meg „neptumi paktum” és „liberális-szocialista eltérés” stb. Ahogy azt is, hogy maffia és korrupció, ami mind az RMDSZ-hez köthető. Tiszta szerencse, hogy az MPP, EMNM, és a többi politikai betű- és – tisztelet a kivételnek – romhalmaz szervezetek maguk az erkölcsi magasság földi megtestesülései.
Nem kívánok most részletekbe menő politológiai okfejtésekbe bocsátkozni, inkább valami személyeset osztanék meg a kedves olvasókkal.
1989-ben a román szomszédommal, Cristiannal együtt mentünk ki a főtérre anyámat megkeresni. Lelőtték, vagy él még?- nagyjából ez volt akkor a Bolyai-tétel számomra és nagyon szerettem akkor a román szomszédom, hogy vette a bátorságot és elkísért. Három hónappal később kis híján agyonvertük egymást. Mert nagyon magyarok voltunk mi is, és még inkább románok voltak ők is – vagy fordítva. Az viszont tény, mi vártuk Magyarországot, az onnan érkező segítséget. Elmaradt. Ahogy Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát, úgy nem éreztünk mi ebből semmit. Horn Gyula pedig internacionalista segítséget nyújtott a marosvásárhelyi pogrom szellemi atyjának, Iliescu elvtársnak a román–magyar alapszerződés aláírásával. Hiába tiltakozott az erdélyi magyarság és az RMDSZ – Markónak meg sem engedték, hogy felszólaljon a vonatkozó parlamenti vitában – Budapest szart a fejünkre. Nem, nem az RMDSZ-ére, a miénkre, az erdélyiek fejére.
Így igaz, ilyen körülmények között, Budapestről tucatszor elárulva, cserbenhagyva próbált építeni valamit egy RMDSZ nevű párt, Európának abban a felében, ahol az UDMR létének a tizede is elég ahhoz, hogy vad gyilkolásba kezdjenek azok, akiknek két nemzet már túl sok.
És hol tartunk ma? Marosvásárhely nyugodt, tulajdonképp Erdélyre is áll ez. A román–magyar szembenállás nem tűnt el, de feloldódott a közös gazdasági problémákban, a mindennapok szürkeségében és végül ma már vannak magyar középiskoláink, egyetemeink, van egy tehetősebb magyar vállalkozói réteg – azaz, élünk, talán már nem is rosszabbul mint azok, ott Magyarba’.
Hogy ez nem mind az RMDSZ érdeme? Az igaz, nem mind, viszont javarészben igen! Markóék kiszámítható, a bizánci jellegű bukaresti politikai életben kiemelkedően kulturáltnak tűnő stílusukat, az átgondolt, szakmailag is elfogadható elképzeléseiket mind-mind velünk, magyarokkal azonosította a román közvélemény, és mi ebből hasznot húztunk – ki amennyire, az igaz. Amikor kiderült, hogy Frunda román államfőnek készül, az is kiderült, hogy a magyarok nem hordják ki a zsebükben Erdélyt Magyarországra.
Persze meg is lehet fordítani kérdést? Inkább harcolni, háborúzni kellett volna, és akkor ma már máshol tartanánk. Igen, az biztos, hogy máshol. Olyan anyaországi politikusokkal a háttérben, mint Medgyessy, Gyurcsány és a többiek a sírban lennénk mára, aki nem, az pedig a nagyvilágban kóborolna valahol. (Lásd még a marosvásárhelyi pogrom utáni elvándorlási hullámot.)
Számtalan okot tudok arra, hogy Markót és pártját bíráljam, de most nem vagyok túl boldog attól, hogy lemond elnöki mandátumáról. Egész egyszerűen nem látom, hogy ki nőhet fel arra szintre, ahol Markó volt eddig? Tőkés? Áh, az nagyon meredek lenne. Az új erdélyi Fidesz vagy az MPP? Akkor én inkább emigrálok.
Nem akarok beállni azon erdélyi magyar politikusok sorába, aki egy távozó elnökbe még igyekeznek rúgni egy jó nagyot, ezzel szerezve maguknak pluszpontokat egy képzeletbeli közvélemény-kutatáshoz. Nem tartoztam Markó Béla rajongói körébe, annál inkább a bírálóiéba, de a fegyverét a lába elé helyezett ellenfélre támadni lovagiatlan, így, a Markó utáni korszak előtt csak annyit: Elnök úr – véleménykülönbségeink dacára – köszönjük!
Unoka – MaPol (A szerző politológus, a Marosi Polgár főszerkesztője)
