http://hnepe.files.wordpress.com/2011/08/11080116.pdf
Hompoth Lóránd
Gumicsizmásan sürgünk-forgunk Szentmihályon, kattogtatjuk a fényképezőgépet. Drámai erejű felvételek készülnek a falu főutcáján sodródó rönkökről, a homokzsákokat cipelő ázott-izzadt férfiakról. Egy munkaruhás atyafi a kormányt szidja kegyetlenül: „Tavaly is nem egyszer éltük meg ezt, mégsem történt egy kapavágás sem! Hát miért nem csináltak valamit? Bezzeg máshol lehetett!” – forr benne a tehetetlen düh, miközben megpróbálja megakadályozni, hogy betörjön a víz a portára. A munkáját részben siker koronázza, hiszen a zajló áradatot visszatartják a zsákok, ám az alattuk átszivárgó víz miatt az udvar alacsonyabban fekvő részén már jókora tavacska alakult ki. „Maguk is most jönnek? Miért nem akkor jöttek, amikor ekkora volt a víz” – haragszik meg ránk is, a kerítés oldalára bökve. Amikor eláruljuk, hogy más falurészen voltunk, megenyhül. A szemben levő kis ház tornácáról egy néni kukucskál. Aprócska öregasszony, mindössze anyókás ráncai látszanak ki a lécek közül. Igazi, bulvárfotósnak való klisé lenne: elszigetelt ház tornácán álló, tehetetlen és kétségbeesett anyóka. Lenne, ha nem nevetne a néni. Az öreg hölgy azonban hamiskásan mosolyog. Az ok egyszerű: idén sikerült átvernie a természetet. „Tegnap fejeztük be a pincetakarítást. Az üres pincét öntötte el a víz, semmit nem kapott odalent” – kuncog jóízűen, derülve, hogy ezúttal felülkerekedett az árvízen. „Majd kiszárad a pince, nem kell szárítgatni a terményt, mint a tavaly” – mosolyog törhetetlen optimizmussal, a hirtelen jött tengertől körülzárt tornácon a néni.
