Forrás: szekelyhon.ro
„Mindig élt a segítő szándék a székely népben, az odafigyelés a közösség tagjaira, szomszédokra, falusfelekre – mozgatói a közös érdekek” – mondta id. Szombatfalvi József unitárius lelkész, a Gondviselés segélyszervezet elnöke a Romániai Falugondnokságok Szövetségének munkaértekezletén, Homoródkarácsonyfalván. A Kis- és Nagy-Homoród, a Nyárád és a Küküllő mentéről, valamint a Háromkútról érkezők vallottak a kaláka régi, szép gyakorlatairól. A kaláka, illetve az erőszakmentes kommunikáció – az élet nyelve, e két nagy téma köré csoportosuló képzésen mi, a fiatalabbak leckét kaptunk nyolcvan körüli öregjeink vallomásaiból. Legmegérintőbb a 82 éves bácsi tanítása volt: könnyekkel a szemében mondta el, hogy mostanában mindenki a válságról beszél, és közben nem dolgozik.
A meglett emberek gazdag tapasztalatukból adtak át – az emlékek mögött tettek vannak: malomárokásás, templom- vagy kultúrházépítés. Sok nagy intézmény valósult meg „kalákában”, melynek elégtétele a tett. A gondolkodásban benne volt a kötelességtudat. A kalákában erkölcsi normák alakultak ki: munkát végeztek, munkával fizettek – nem pénzzel. A komaság szent volt – ma a komák találkozni is ritkán szoktak. A fiatalabbak – lelkészek, falugondnokok, közösségépítők, polgármesterek –, akik közösségeikért szeretnének dolgozni, érdeklődéssel hallgatták.
2011 az önkéntesség éve
A téma saját tapasztalataimat is előhívta: kislányként nem értettem, miért kell tíz asszony a zsebkendőnyi pityókaföldre, ha mi, a család is kit tudnánk szedni a termést fél nap alatt. Szép emlékű édesanyánknak – kilenc másik napon át – miért kell mennie segíteni? Akkor éreztem meg a kaláka „ízét”, amikor a befejezett munka után velük kóstoltam meg az első fészkekből kiszedett és nyílt tűzön főtt aprópityókát… A föld végénél ebédelve, beszélgetve nagyon korán értelmeztem a kaláka lényegét.
„Túl kell látnunk a magunk kis életén: székely népben, magyar nemzetben gondolkozva meg kell látnunk, mit tehetünk azokért a közösségekért, ahol élünk, ahol a mi segítségünkre várnak. Értékvesztés következhet be a régi hagyományok, szokások elvesztésével” – nyomatékosította Szombatfalvi József. Feljegyzések, jegyzőkönyvek és példák sokasága alapján beszélt a kalákában végzett munkálatokról, azok értékéről, közösségmegtartó erejéről.
Együtt sírni, együtt nevetni
Háromkúton éves sorrendje volt a kalákáknak: ganézó, szapuló, juhnyíró és gyapjúmosó kaláka. Az asszonyok kaszálásig a gyapjút megfonták. A len- és kendernyűvés, -feldolgozás közösen történt, a házépítés, fafaragás szintén. Adventben, böjtben egy óra közös imádság zárta a munkát – ezzel „tartozunk” a jó Istennek.
A kaláka mikor kezdett megszűnni vagy veszítette el jelentőségét? A kollektív gazdaságok megalakulásával, a falu társadalmi szerkezetének átalakulása nyomán, a földművelés gépesítésével és az agrármunkás életforma kialakulásával. Manapság a kaláka szó beszűkül közösségekért végzett munkára. Pedig a kalákázás egy érzés: tudunk egymásnak segíteni. Ha nem a saját hasznot nézzük, mozgatója a szeretet. Egyénnek, közösségnek egyaránt jó: szó nélkül, fizetés nélkül. „E szunnyadó, tartalék erőnket felszínre kell hozni. Könnyen ne adjuk fel!” – buzdította a résztvevőket és mindannyiunkat Balázs Sándor elnök.
Molnár Melinda
