Lappantyú az üverben

http://polgarielet.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=4487&Itemid=82
Írta: Komoróczy György
2011. szeptember 14. szerda 14:46

Az egyik legolvasottabb magyar író, Wass Albert közkedvelt regényében, A funtinelli boszorkányban akad néhány olyan elavult, elhomályosult szó és tájszó, amelyeknek jelentését rovatunk több olvasója is szeretné megismerni. Az érdeklődés sorrendjében ilyen például az üver, szumán, vércsapa, cirbolya, göthe, észkas és a lappantyú. A legnagyobb fejtörést a jelzések szerint az üver jelentette. Ezt a szót például ilyen mondatokban használja a szerző: Kapaszkodott felfele az Urszu sziklán. A bokros üver alatt megállt… Az Urszu legalsó üverének bokrai között őzgidó született. Az Urszu üverében azon a helyen állt… A kutatók egybehangzó véleménye szerint az üver szó eredete ismeretlen, tisztázatlan. Történeti helynévanyagból kimutatható az üver forma, melynek volt/lehetett íver alakváltozata is. Kálmán Béla szerint az üver értelmetlenné vált, elavult térszínforma név, jelentése: ’kiszáradt patakmeder’. Szerinte a Szilágy megyei Vérvölgy falu nevében is az üver szó rejtezik, ugyanis, amikor a köznevet – az üvert – már nem értették, tulajdonnévnek érezték, és hozzátették magyarázatként a völgy utótagot. Így lett belőle Üvervölgy, később az érthetőbb Üvérvölgy, majd népetimológiás hatásra elmaradt a szókezdő magánhangzó, az ü, és így alakult ki a ma is érthető Vérvölgy forma. Szilágy megyében még más községek határában is vannak „üveres” elnevezések, Debrecen környékén szintén. Erdélyből Szabó T. Attila mutat ki meglehetősen gazdag anyagot az üvernek és változatainak előfordulására. Ilyenek az iver, över, övér, ziver, züer. Az utóbbi két változat szóhatár-tévesztéssel keletkezett. A szumán vagy szokmány (durva posztóból készült) ’zeké’-t jelent, de van olyan vidék, ahol ’juhászbunda’ értelemben használják. A vércsapa a sebzett vad véres nyomait jelenti. Van önálló csapa szavunk is, ez az állat lábnyomainak sora. A cirbolya nálunk is tenyésző fenyőféle. A köznyelvben kevésbé ismert cirbolyafenyő szavunknak különös szerepe van a magyar nyelvtörténet és a magyar őshazakutatás szempontjából, elődeink ősi szállásterületeinek meghatározásában. A méz, méh, sün és más szavak mellett a cirbolyafenyőt is mindig megemlítik a kutatók, ahányszor csak szóba kerül az őshaza helyének megrajzolása nyelvföldrajzi módszerrel. A göthe szónak van göte változata is, ’vízben elkorhadt fá’-t jelent. Ma már csak tájnyelvi szinten él, új értelmező szótárunk nem tartja számon. A göthe szóban azért van h betű, mert származásbeli rokonságban van a göthös, gethes ’betegeskedő, gyengélkedő’ jelentésű szóval. Hangutánzó eredetűnek tarják. Az észkas ’északos’ jelentésű szó, azaz észak felé eső, északi fekvésű (hely). Köznyelvi használatának nincs nyoma a szakirodalomban, tájnyelvi változatai közül viszont többet is számon tart az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (észkos, észkes, észkős). A lappantyú értelmező szótárunk szerint ’rigó nagyságú, szürkésbarna, rovarevő madár’. Szokás még kecskefejőnek is nevezni. Nevét a lappan igéből származtatják, mert lappangva, nesztelenül este indul táplálék után, mint a tolvaj. Este kecskefejéskor, vagy akörül. Ha megijed, ő sincs csendben – állítja Wass Albert: És akkor előtte, a túloldali üver hajlatában mély hördüléssel fölmorgott az öreg. Óvatosan lopózott előre. Ág se reccsent, levél se zörrent. Csak egy lappantyú rebbent fel valahonnét, és éles visítással vágódott alá a bükkösbe…