Kolozsvár a normalitás útján

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/3

Kultúra, kereslet, kínálat
2011. december 05.
HERÉDI ZSOLT Sokszor hallottam az elmúlt években rendezvényszervezőktől, kritikusoktól, hogy a kolozsvári közönség passzív: itt bármit rendezhet az ember, a kolozsváriakat nem lehet semmivel sem kimozdítani passzivitásukból. És valóban, voltam én is sokszor olyan rendezvényen, amelyen arcpirítóan kevés volt az érdeklődő, melyeken én is úgy éreztem, hogy a rendezvény, előadás, a téma, meghívott, előadó, a művész(ek) jóval több érdeklődést érdemeltek volna. Ehhez képest, ha csak az elmúlt két hónap eseményeit idézem fel, ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Októberben két koncertről is lemaradtam, mert nemhogy aznap, de már azelőtt egy nappal elfogyott minden jegy. A Quimby meg a Csík zenekar koncertjeiről van szó. Persze lehet mondani, hogy ezek nagyon befutott együttesek, a „főáramlatba” tartoznak, de mégis – a Quimbynél egy kisebb tömeg kint maradt, a Csík zenekar pedig az egyik legnagyobb férőhelyes intézményünk, az opera épületében tartotta a koncertjét, méghozzá hétköznap. A Quimby előadását az Euphoria Music Hallban rendezték, ahová először én két hét múlva kerültem egy másik rendezvény kapcsán, amikor meggyőződhettem, hogy a város legrosszabb akusztikájú terme. Akkor meg is fogadtam, hogy – bár távolról sem tartozom a nagyigényű, vájt fülű közönség tagjai közé – többé oda sosem megyek, és gondolom, vannak még mások is, akik tapasztalatuk után hasonlóan éreznek. Papp Attila Zsolt októberi facebook-bejegyzésében olvastam, hogy Szilágyi István írói estjén – amelyen sajnos nem lehettem jelen – „megjelent három lány, akikről kiderült: kifejezetten azért jöttek Budapestről, hogy találkozzanak a mesterrel. Elkísértek bennünket a kocsmába, aztán késő este beültek az autóba, s visszamentek. Semmi különös, csak szerettek volna részt venni egyik kedvenc írójuk estjén – s ha az Kolozsváron volt, hát idáig jöttek érte.” A Ványa bácsi előadására ebben a hónapban sem kaptam jegyet, s megnyugtattak, hogy már a jövő hónapra is elfogytak a jegyek, pedig még ki sincs plakátolva a jövő havi program. A pénztárnál azt is megtudtam, hogy ha nem akarom megint lekésni az előadást, akkor ne várjam, amíg a jövő hónap végén megjelenik a plakát, hanem már december elején figyeljem az interneten a januári programot, és online vegyem meg a belépőt. S halkan hozzáteszem: nem az első évad, nem egy új darab… S ha már színház, hát meg kell említenem, hogy néhány alternatív társulat is megjelent a porondon. A nyáron sokan vészmadárkodtak, hogy a Kolozsvári Magyar Napok a diákság hiányában, holtszezonban, kudarcra van ítélve, ugyanis itt csak a diákokra lehet számítani. Ehhez képest – bár tényleg holtszezonként megszokott időszakban tartották – a rendezvény sikeresnek mondható. Már indulásból megaprojektnek készült a rendezvény, hiszen csak második volt, de méreteiben és programgazdagságában jóval meghaladta az elsőt. S ha már fesztivál, megengedem magamnak azt a szemérmetlenséget, hogy kissé haza is beszéljek, az Életfa Családsegítő Egyesület egy-két programjáról. Sokan kételkedtek, sőt, mi magunk, szervezők is szorongva szervezgettük, vártuk az első gyermekfesztiválokat (az adventi és a gyermeknapi fesztiválokról van szó). De a megfelelő reklám, kitartás, a visszajelzések kiértékelése s tanulságok levonása nyomán mindegyik nagy rendezvényünk évről évre nőtt, az első helyszíneket sorra kinőtte (annak ellenére, hogy más, hasonló jellegű rendezvényekkel szemben a mi magyar fesztiváljainkat eddig sem a város, sem a megyei önkormányzat nem támogatta egy lejjel sem). Bár csak kétszer került sor rá, de a Kolozsvári Magyar Napok két gyermekrendezvénye közt is óriási a növekedés. A klubok is szaporodtak az évek során, programjaik iránt is van érdeklődés, és információim szerint a levelezőlista tagjainak a száma is töretlenül növekszik. Keresleti oldal Még lehetne folytatni, mert hosszú a sor, de gondolom, ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: ez is Kolozsváron zajlik, ez is a város kulturális életéhez tartozik. Nekem egyértelműen az a benyomásom, hogy mindez nem véletlen egybeesés, „besűrűsödés,” hanem valami megváltozott, vagy legalábbis változóban van. Nem tudom, mikor kezdődött a változás, de egyértelmű, hogy pozitív átalakulás ment végbe az elmúlt években. Méghozzá annyira, hogy ezt már felismerték a magyarországi rendezvényszervező cégek, menedzserek, művészek, és számítanak is az itteni publikumra és pénzére. Bár Magyarország gazdaságilag hanyatlik ugyan, Romániában pedig sokat nőtt a reálbér a válság előtt, és fizetőképes kereslet is van, de azért még mindig nagy a különbség a két ország között, s ezt a különbséget olykor egyes jegyárak megszabásánál mégsem veszik figyelembe. Az elmúlt időszakban magyarországi humoristák jártak Kolozsváron, s hazai árakhoz, zsebekhez viszonyítva olyan pofátlanul magas jegyárakkal, hogy a nézőtér nem mindig telt meg. De ez pozitív kicsengéssel is megfogalmazható, vagyis: még a magas árakhoz viszonyítva is nagy volt a kolozsvári érdeklődés. A jegyek ára alapján ide illeszthető Zorán nemrég tartott koncertje is. Mindenesetre vannak sikersztorik is, és ma – ahogy azt már a határon túl is sejtik, illetve tudják – Kolozsváron a magyar közönséggel alapvetően nincs baj. Vannak színvonalas rendezvények, van választék, s ezekre van közönség, azaz kereslet is (akár a környékről, akár még Budapestről is, vagy koncertek, fordított színházi események esetében már a románság köréből is). Természetesen kolozsvári rendezvénylátogató alatt nem feltétlenül az itteni lakosságot értem, hanem általában a rendezvényre látogatókat, a konkrét résztevőket: legyen az itt tanuló egyetemista, turista, hazalátogató volt kolozsvári, környékbeli, helyi román lakos stb., azaz a „tisztelt publikum”. A kulturális termék marketingje Nem állja már meg a helyét az „apatikus kolozsvári közönség” magyarázat, jelző, ennek ellenére a közönség nem lesz garantálva sem most, sem ezentúl. Továbbra is lesznek elégedetlen rendezvényszervezők, előadók, művészek, szakértők stb. Csupán úgy tűnik, hogy szinte minden műfaj területén valami elindult a normalitás irányába. Sőt, a rendezvényszervezőknek meg kell dolgozniuk a sikerért, nem elég csupán meghirdetni egy rendezvényt csak úgy „valahol”, mert erősödik a mezőny. Tetszik vagy sem, a kereslet növekedésével a közönségsiker elsősorban rajtuk, marketingjükön, a rendezvény megfelelő körülményein fog múlni, s nem az előadókon, művészeken. Már rég nem igaz a mondás, hogy „jó bornak, nem kell a cégér”. A mai „bőség zavarában” már a jó boroknak, a jó műsoroknak, programoknak is piacuk van, s már régóta szükséges számukra a cégér, a reklám. Egyszerre több reklámfelületen jelen kell lenniük, szükséges a célközönség minél pontosabb bemérésére, illetve azoknak – fogyasztási és egyéb szokásaikon keresztüli – sikeres megcélzása, elérése. Magyarán – meg kell tanulni és alkalmazni kell azt, amit tőlünk nyugatabbra úgy hívnak, hogy a kulturális termék marketingje. A koncertszervezés állatorvosi lova De, hogy ne csak dobálózzak a szervezés fontosságával, mint valami elvont fogalommal, illetve érzékeltessem, hogy mennyire nem csak a fellépőkön múlik a siker, felhozok egy példát. Az elmúlt időszakban iskolapéldáját láttam annak, hogyan nem szabad koncertet szervezni. Szintén októberben voltam egy rock koncerten, ahol a gazdag felhozatal ellenére alig lézengtek a nézőtéren. Egy hazai (a türei Stormbridge), két magyarországi együttes (Tirana Rockers, valamint a Crossholder, melynek egyik tagja Gondosch János volt, alias „Güzü”, a korábbi népszerű, valamikori kolozsvári Transexpress, illetve Rival egykori tagja), és egy norvég zenekar lépett fel (Thunderbolt). Ezt hallva, látva, telt házra számítottam, de végül is utánagondolva beláttam, a felhozatalon kívül minden egyéb tényező a koncert ellen szólt. Helyszín, időpont, jegyárak, a helyszín fogyasztási árai, hangulata, reklám, illetve mindezek összefüggései. Helyszín a már említett Euphoria Music Hall, ami mozinak épült (volt Vörös Csillag) és rossz az akusztikája (a rossz akusztikát még fokozta a bűnrossz, fülsiketítő hangosítás, de ezt előre nem volt honnan tudni). Az eseményt alig reklámozták, én is csak interneten szereztem tudomást róla, ellenben a műfaj rajongói plakátokról is könnyen tudomást szerezhettek két másik koncertről, amely ugyanazon az estén volt. A helyi Masterpiece, a népszerű Metallica cover zenekar a Flying Circus Pubban, illetve az amerikai Pro Pain, és egy sor kisebb zenekar az Irish Music Pubban koncertezett. Mindkét konkurencia-koncert, amely szintén osztozott a műfajkedvelői szűk táboron, a központban volt, a felsorolt négy együttes pedig a külvárosban koncertezett, hiszen a Párizs utcai Euphoria az éjszakai élet szempontjából már annak számít. A központi helyekről tudni lehet, hogy koncert után buli van reggelig, a külvárosnak számító helyről pedig azt, hogy elég hamar vége a bulinak. Márpedig ha valaki szombat este rock koncertre szánja magát, akkor ez is egy lényeges szempont. Ráadásul a központi helyeken, ha rossz a buli, szinte egy kőhajításnyira van egy következő, ahol szerencsét lehet próbálni. Mindezek ellenére a legdrágább jegyet a külvárosi rendezvényre adták, ahol továbbá meggyőződhettem, hogy a fogyasztás is itt a legdrágább. Egyértelmű volt végül is, hogy a műfaj rajongói, akik aznap este egy jó bulira vágytak, hova mennek. Így történhetett meg, hogy Güzü új együttesére kevesebben mentek el a szülővárosában, mint Budapesten szoktak egy átlagos bulin, hogy a youtube-on látható thaiföldi turnéjukat ne is említsem (amit persze profin megszerveztek). Amint arról személyesen is meggyőződhettem, a türei Stormbridge nagyobb sikert aratott pár héttel később, novemberben a budapesti Trafik Klubban (világvárosban, központi helyen, olcsóbb belépővel, mint a Párizs utcai Euphoria!), mint az említett, „elszervezett” kolozsvári koncerten. Sőt, mondhatni, azon az estén az ott fellépő együttesek közül a legsikeresebb volt (a többiek mind helyiek, magyarországiak voltak). Visszatekintő, avagy hogyan változott az értékrend Az elmúlt időszak néhány eseményét megfigyelve remélem, hogy valami megváltozott, és dióhéjban néhány lehetséges folyamatsort is próbáltam felvázolni, mintegy magyarázatként az elmúlt időszak apátiájára, a visszaesésre, majd „normalizálódásra”. Az „Aranykorban” volt idő szórakozásra, kultúrára, de a kínálat nagyon ellenőrzött volt, és választékról nem igazán lehetett beszélni. 1989 decembere után valóban ki volt éhezve a „nagyérdemű” minden programra, elég volt egy újságban és/vagy plakáton meghirdetni bármilyen jellegű rendezvényt. Majd ezen a helyzeten drasztikusan változtattak az átmeneti időszakkal (tranzícióval) járó gazdasági, technológiai, társadalmi, modernizációs folyamatok. Nagyon röviden kifejtve pár fontosabb elemet, ez azt jelenti, hogy egyfelől a reálkeresetek csökkentek, nőtt a munkanélküliség, sok ember anyagi helyzete bizonytalanabbá vált, másfelől sok új lehetőség is nyílt, ami a korábbi rendszerben lehetetlen, elképzelhetetlen volt. Ezáltal a korábbi társadalmi egyenlőtlenségek megnövekedtek. Értékrendbeli változás zajlott le, a materiális értékrend teret nyert, az időpercepció megváltozott, a pénzkeresés, a karrier fontosabbá vált. Egyre kevesebb idő jutott rendezvénylátogatásra. Az erdélyi magyar társadalmon belül a migráció sem kedvezett, hiszen a kivándorlás, számbeli fogyatkozás is hozzájárult egyféle apátiához, befele forduláshoz. A technológiát illetően megemlíthető a tévécsatornák térhódítása (parabola, kábeltévé), majd a személyi számítógépek elterjedése; később meg az internet és az azzal járó újítások járultak hozzá ahhoz, hogy az otthonülő életmód, az individualizáció teret hódítson, majd az új generációk számára ez már a szocializáció része lett. Majd következett a kulturális „robbanás”, új generáció, kulturális termékek menedzsmentje, új kommunikációs technikák „befogása”, „szolgálatba állítása” (pl. interneten a közösségi oldalak, körlevelek). Arra, hogy a jelenlegi normalizációnak melyek az okai, nem tudok teljes, kimerítő választ adni, de mindenképpen megnyugtató, hogy egyáltalán létezik. Mindenesetre hozzájárult ehhez Kolozsvár korábbi őrült polgármesterének az eltűnése és pártjának eljelentéktelenedése. Az új politikai irányváltás, a nyilvános térbeli viszonyok – ha nem is tökéletesek, és sok háttérmeccs szükséges hozzá, meg sokakban még munkálkodik a félsz – nyilvánvaló eredménye, hogy normalizálódni látszik a magyar rendezvények kibontakozási lehetősége. Továbbá a magyar egyetemisták számának a növekedése, jelenléte szintén hozzájárult a pozitív fejleményekhez. Az elmúlt évek anyagi növekedésével, a más városbeli egyetemisták letelepedése és itteni családalapítása, ha kis mértékben is, de némileg pótolta az űrt, amit a rendszerváltás környékén zajló kivándorláshullám okozott. A válság előtti gazdasági fejlődés valószínűleg némileg hozzájárult egy jobb légkör, közérzet kialakulásához. Merem feltételezni, hogy ha nem is egyenlítődött ki, de már nincs akkora különbség a románok és magyarok anyagi helyzete közt (ezt valamennyire alátámasztja néhány korábbi felmérés is, amelyet a fiatalok körében végeztek). Magyarok is vannak, akiknek sikerült piaci pozíciókat szerezni, de általában véve ma nem érzik magukat a többségnél sokkal kiszolgáltatottabbnak, mint ahogy ez a kilencvenes évek elején volt (a kiszolgáltatottsági érzés ma a többség esetében is elsősorban piac- és válságfüggő). A felvázolt kép természetesen nem teljes, nem egy kutatás eredményeiről van szó. Visszamenőleg nehéz is lenne kutatni, csupán kiindulópontról beszélhetünk, ami hozzájárulhatott a közelmúlt történéseihez, s a fenti lista mindenképp bővíthető. A lényeg, hogy a közeljövő ebből a szempontból jónak és biztosnak ígérkezik, akár a fogyásunk megállításához is hozzájárulhat. A kolozsvári magyar kultúrélet, szórakoztató ipar sínen van, immár érzékelhető és megtapasztalható a modernizáció annak minden buktatójával, de főleg pozitív hozadékával együtt.