Az alábbi cikk a cikkíró kérésére át lett javítva. Mi a aradi testvérlapból vettük át, mert a szerzőtől érkezett eredeti cikkbe egy sor olyan jel jelent meg, ami olvashatatatlaná tette azt. Mivel a cikket két részre osztotta az aradi szerkesztőség nekünk nem volt arra lehetőségünk, hogy lássuk, hogy esetleges átírások lettek eszközölve az eredeti cikkben.
Igy a szerző kérésére most leközöljük a cikket eredeti fotmában.
Ugyancsak a szerző kérésére leközöljük a levelét is.
A szerző levele:
"87 éves vagyok átéltem a náci, és a kommunista időszakot is, számomra nincs jobb, vagy baloldal, csak igazság és - főleg a politikában-bizonyos , szükséges logikus gondolkodás. Ezt az elvet követtem, harminc éve. Első cikkem . a rendszerváltozás óta, 1990 májusában jelent meg.
Még egyetlen írásomat sem " vágták" " ollózták" meg, mert ebbe nem egyeznék bele. Kivéve nyelvi, vagy más technikai hibákat, a tartalmon nem engedtem változtatni.
Nem véletlenül küldtem el Nektek, az EREDETI írást, mert az erdélyi olvasók fel kell ismerjék, a VALÓSÁGOT, azt, hogy a revíziós elképzelések szamárságok, és állandó hangoztatásuk csak bonyodalmat, és nem megbékélést eredményez.
Hollai Hehs Ottó"
A szerzőtól ezúton kérünk elnézést a becsúszott hibákért. HZoltán
2020. július 07. Hollai Hehs Ottó, Németország
Az idei év első felében a közösségi médiában világszerte a koronavírus volt a fő téma, és ez nálunk, a Kárpát-medencében sem volt másképp. Ezen a tájon egy másik témakör is jelentős helyet kapott, hiszen Trianon századik évfordulóján magyarok, románok, szlovákok, nem közös hangnemben, de a maguk módján, megemlékeztek az eseményről. Erről rengeteget írtak, beszéltek, és várhatóan a trend nem áll le, mindenki igyekszik a saját igazát bizonyítani.
Száz év nagyon hosszú idő, különösen, ha az emberi élethez viszonyítjuk, hiszen ennyi idő alatt legalább három nemzedék váltotta egymást. Nagyapáink még éltek a huszadik század elején, apáink a század vége felé távoztak, és itt van a mai idős korosztály, akik átléptünk a XXI. századba is. Ilyen hosszú és mozgalmas idő elteltével a dolgok megítélése is változik. A harmincas, negyvenes években a trianoni seb még nagyon friss volt, gyermekkorom "nem-nem soha"és "vesszen Trianon" hangulata, még itt él bennem, de már nagyon mélyen, és az akkori szomorú érzéseket befedték a későbbi tapasztalatok. Négy évtized vörös diktatúráját is átéltem, életben maradtam, de a korszak sok mindenre megtanított, ami többek között a trianoni kérdést is árnyaltabbá tette. Az utóbbi, a nyugati kapitalizmusban közel félévszázadot eltöltött idő, tovább formálta társadalmi-politikai gondolkodásomat, az idealista kamaszból előbb lázadó férfi lett, végül a kijózanodott realista, aki megmaradt optimizmusával mégis reméli, hogy a dolgok még jóra fordulhatnak.
Az utóbbi 100, de inkább 120 év, a világtörténelem talán legmozgalmasabb, legizgalmasabb, egyben legtragikusabb korszaka volt. A világ a mi keresztény időszámításunk kétezer éve alatt nem változott annyit, mint 1900-tól napjainkig, és a felgyorsult folyamat még tart, a tempó nem állt le, újabb és ki tudja milyen változásokat és megrázkódtatásokat rejteget a jövő. Az új világ felgyorsítva rohan előre, a történelemi és politikai gondolkodásban ehhez a tempóhoz kell alkalmazkodni.
A számunkra tragikus trianoni események kiértékelését lényegesen befolyásolja az adott személy politikai szemlélete, de a történelmi tények ismerete is. A balliberális szemlélet nem hallgat a – szerintük hamis – nemzeti retorikára, és nem ismeri el a nemzeti törekvések szükségszerűségét, ahogy a konzervatív, nacionalista érzelmű, soha nem fog beletörődni a trianoni döntésbe.
A kérdés bonyolult, de az biztos, hogy a politika és történeti koncepció között szoros összefüggés"létezik"még akkor is, ha sok történész a XIX. századi német történész Leopold Ranke elvét igyekezett követni, miszerint a történetírás feladata elsősorban a "tények"leírása, közlése az „ahogyan az valójában "volt”" elv alapján. Ma már ez az elv sem állja meg a helyét, hiszen, például, a XX. század háborúit, forradalmait nem érthetnénk, nem tudnánk magyarázatokat találni rájuk csupán az események ismeretével, a "háttérben mozgató erők" szándékainak feltárása nélkül. Mennyire hihetünk tehát a történelemkönyveknek és a tucatnyi történésznek, „szakértőnek”, akik manapság annyira különböző módon értékelik, magyarázzák a múlt eseményeit?
Az utóbbi hetekben tömérdek írást lehetett olvasni a trianoni kérdésről, a legkülönbözőbb szaktekintélyek tollából, a téma legapróbb részleteivel. Sajnos, mentől többet olvasunk, úgy látszik, egységes gondolkodás ebben a kérdésben nem látszik kialakulni. Sőt, az ellentétek néha személyes és rosszindulatú csatározásba csapnak át. Nem elég, hogy a jobb- és baloldal vicsorogva néznek egymásra, úgy látszik most a trianoni kérdés is megosztja a magyarságot.
Hangosan mondom: Nem érdemes!
Az átlagpolgár nem tudja, mit gondoljon, hol az igazság, mit várhat a jövőtől. Persze az emberek nagy része nem is foglalkozik behatóan a történelemi és politikai részletekkel, és átsiklik a kérdésen, teszi a dolgát, van elég problémája. Határokon kívüli testvéreink – akik a leginkább érdekeltek a Trianon-kérdésben – azonban felfigyelnek, amikor ilyen szó üti meg a fülüket, hogy "revízió". A bűvös szó, amit annyiszor hallottunk, mi, a nagyon idős generáció.
Kimondom, már akkor is voltak magyar politikusok is, akik ellenezték az elképzelést, nem tartották a helyes útnak. Gróf Bánffy Miklós 1921–1922-ben rövid ideig, mint külügyminiszter, revízióellenes volt, elképzelései nem egyeztek sem Bethlen miniszterelnök, sem Horthy politikájával, de az „uralkodó körök” nézeteivel sem. Sok volt az ellensége, lemondott. 1943-ban lépett fel ismét, mikor Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Maniuval, egy esetleges magyar, román együttes háborúból való kilépésről, és hogy a közös érdekek alapján rendezzék a területi kérdéseket. A küldetés sikertelen volt. Ha a közös "kiugrá" sikerül, a mai határok Erdély felé talán másképpen mutatnának, és sok tízezer észak-erdélyi magyar elkerülhette volna szomorú sorsát, az 1945 utáni megtorlásokat román részről, és szovjet részről az elhurcolást. De minden másképp történt.
A Trianon-vitában, mint más nemzetpolitikai kérdésben is, több olyan történelem szemlélet alakult ki, ami általában a jobb-, vagy baloldali politikai szemszögből ítélte meg a történelemi eseményeket. A középúton, igazából, kevesen maradtak. Igaz, a háború és béke, a nacionalizmus, vagy internacionalizmus, szocializmus, vagy kapitalizmus, egységes Európa, vagy nemzetállamok, mind olyan kérdések, melyek, ahogy látjuk, csak politikai síkon vitathatók, pedig ez lehetne másképp is.
Most, 100 év után, jogosan feltehetjük a kérdést: a mai, igen zavaros világpolitikai helyzetben, azon kívül, hogy az eseményre, egy számunkra nagyon szomorú történelmi döntésre emlékezünk, milyen célunk, milyen elképzeléseink lehetnek, mi a szándékunk Trianonnal?
A már említett bűvös szó a"revízió"(latin, újra megnézés) gyakorlati értelmezése: "ellenőrzés, felülvizsgálat". Már közvetlenül a szerződés után, 1920-tól kezdődően a magyar közgondolkodás része lett. Kivételek voltak, tapasztalt, meggondolt és őleg jó külföldi kapcsolatokkal rendelkező politikusok, analizálva a nemzetközi politikai helyzetet, ellenezték a revíziós politikát.
Érdemes idézni Kós Károlyt, akinél igazabb magyart nehéz elképzelni, és aki elkötelezett híve volt a "transzilvanizmusnak, egy, az erdélyi régió" sajátos érdekeinek érvényesítésére, és egy esetleges román, magyar, szász egységet feltételező, erdélyi autonómialétrehozására törekvő mozgalomnak. Kós, 1921-ben „Kiáltó Szó” című írásában, többek között ezt írja: Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: A régi Magyarország nincs többé számunkra. (…) Ez az igazság! Aki mást mond, hazudik az; aki mást hiszen, álmodik az; aki másban reménykedik, délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell nézni a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, haélni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”-
Egyszerű, de meggyőző szavak, és az azóta eltelt évek igazolták Kós Károly véleményét, merta magyarság nem szűnt meg keményen dolgozni, és ha a mai Magyarországot nézem, a sok hiba és nehézség ellenére, nem is állunk olyan rosszul. A mai ún.” csonka-Magyarországnak „biztatóbbak a jövő kilátásai, mint bármikor az utóbbi 120 évben. Ebből kellene kiindulni
Talán egy dologban nem sikerült előre lépni, és ebben a kérdésben nehezen születik megoldás. Sokan mondták ki, - bár fájdalmasan hangzik- hogy Erdélyt, de a többi elvesztett területet is a Kárpát-medencében, a magyar anyák vesztették el. Sajnos igaz, az erdélyi magyar családokban már nagyon régtől, sokkal kevesebb gyerek született, mint a román családokban. Ennek nagyon sok oka lehet, kereshetnénk is, de a tény marad.
A demográfiai kutatások, statisztikák ellenőrizhetőek, és ha a számok sok helyen nem is egyformák, a lényeg marad. Erdély valóságához tartozik, hogy – a XVII. század második felében a románok lélekszáma már kétségtelenül meghaladta a magyarokét. Az 1599-1711 közötti, főként háborús események Erdély népessége etnikai összetételében olyan hatalmas, visszafordíthatatlan eltolódásokat okoztak a Kárpátokon túlról folytonos utánpótlást élvező románság javára, melyek végső soron a XX. századi etnikai térszerkezet állapotát is meghatározták. Az 1720. évi összeírás szerint a történeti Erdély területén 806 ezer lakosélhetett, akiknek fele becsléseink szerint már románnak számított. . (Kocsis Károly: Erdély változó etnikai arculata –( http://www.mtafki.hu) – Bármilyen forrásból olvassuk Erdély történetét, a száraz statisztikai adatok –kis eltéréssel-ugyanazok. Egy aránylag friss statisztikai adat (2002) szerint, Erdélyben, (nem a történelemi, hanem a Partiummal és Bánsággal együtt) 7.221.733 állampolgár élt, ebből 5.541,286 román, 1.429.473 magyar nemzetíségű volt. Egy 2011-es statisztika, egész Romániában, 20.121.641 állampolgárt számolt, ebből, állítólag 1.308.340 „lehetett” magyar nemzetiségű. Nem szeretnék, de nem is érdemes a „számokkal játszani”, minden gondolkodó magyar tudja, hogy „demográfiailag” rosszul állunk. Kós Károly, 1921-ben még kétmillió magyarról beszélt, bár ez a szám se lehetett reális, a magyarok maximális számát Erdélyben 1,7 millióra becsülik.
Beleolvastam egy mostanában megjelent magyar, ún. jövőkutató könyvbe, nagyon érdekes, de nem optimista. A jelenlegi helyzet: - Magyarország népessége 2018-ban, 9.772.756 fő. Az ország népessége – ugyan egyre csökkenő mértékben-folyamatosan csökken. Ezt a tendenciát kell megfordítani!
Június 4. után elgondolkoztam és ismételten beleolvastam különböző tanulmányokba, és megnéztem, meghallgattam egy pár előadást a világhálón. A névsor, azokról a szakértőkről, akik nagy része hivatásos történész, óriási. De írtak Trianonról szociológusok, filozófusok, politológusok, közgazdászok, közírók is. Egy kis „ízelítő” a nagy csoportból:- Raffai Ernő, Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, Ormos Mária, és a régiek közül, Szegfű Gyula, Kosáry Domokos, Márki Sándor történészek, aztán az összeesküvés - elmélet szakértője: Drábik János, Tamás Gáspár Miklós, (a „tiltakozó fenegyerek”), Gazdag László, közgazdász, és, és, ne folytassam. Saját tudására, és szemszögére hivatkozva mindegyiknek igaza lehet!
De azért valamire figyelni kell! Raffay Ernő egy fantasztikus elme, óriási történelmi tudással, és szimpatikus, karizmatikus szónok. de miért beszél revízióról? Történész társai sem kezdők, alapos ismereteik nekik is vannak, miért vélekednek „engedékenyebben” Trianon megítélésében?
A történész Raffay szerint három lehetőség maradt:
1. Elfogadjuk a trianoni diktátumot, ez így marad, megváltozhatatlan. (Ezt vallja kb. 5 millió magyar) Ez öngyilkosság!
2. Küzdünk az autonómiáért. Ez nem megoldás, mert a. irreális elképzelés, hiszen egy román képviselő sem szavazná meg,
b. a szórvány magyarság a székelyekhez települne.
c. ez tulajdonképpen a románokat, erősítené. stb.
3. A harmadik lehetőség a magyarok számára a határkérdés fölvetése az európai nagyhatalmaknál. Ha közülük csak egyet, pl. Oroszországot meg lehetne nyerni a magyar érdek képviseletére, már előtérbe kerülhetne a határmódosítás….Summa summárum: a területi revízió a realitás, a többi öngyilkosság.
Kész, a témát itt le is zárom, és bár fenti soraimban dicsértem a nagy történészt, ezek után csak annyit mondhatok: amit mond, több mint butaság, szerintem veszedelmes fecsegés, mert sajnos lesznek, akik azt hiszik, hogy az Orbán kormánynak is lehetnek hasonló elképzelései.
A normálisan gondolkodó magyar tudja, hogy – még ha sokan támadják is Orbánt - azért külpolitikájában nem követ el badarságokat. És még valami: Raffay melyik szószékéről nézne végig, egy estleges újabb balkáni háborút? !
A három lehetőség mellett igenis van negyedik is, talán még több! De erről majd legközelebb
