Megjelent a Hargita Népe-ben 2010.03.23.
Lassan meg kell tanulni ezt a szókapcsolatot is kiejteni azoknak az iskolaigazgatóknak, akik azt szeretnék, hogy beteljen a tervezett létszám, s ne adj’ isten: még válogatni is lehessen a jelentkező gyermekekben. Még ha azt a válogatást a számítógép is végzi, noha az ideális eset az lenne, hogy maguk az iskolák szabják meg a felvételi kritériumokat.
A középiskolák között már kialakult egy bizonyos hierarchia: a hagyományok, a szülők tapasztalatai, az évek során felmutatott tanulmányi eredmények jó referenciának számítanak. A felvételi statisztikák e jónak elkönyvelt iskolák javára szólnak. Külön kategóriát képeznek az egyházinak mondott, de közpénzen fenntartott iskolák, amelyek helyenként az elit gimnáziumok alternatívái kívánnak lenni. E két előbbi kategóriába tartozó iskolák többnyire az elméleti tudást nyújtó gimnáziumok, nyomukban vannak a divatosnak kikiáltott szakmát nyújtó kereskedelmi iskolák. A sorban következnek a szakközépiskolák. Ezek között is kialakult egy eléggé markáns hierarchia, amely nem annyira a kínált szakképzési formáktól, mint az iskolák jó hírétől függ. Amelyik iskoláról nem terjengenek rossz hírek, diákjai nem botrányhősök, ahonnan kikerülve nagy az esélyük a végzősöknek az elhelyezkedésre, azt előnyben részesítik a gyermekek és szüleik iskolaválasztáskor.
Szó esett már az előbb hagyományokról, az iskola jó híréről, az iskoláról kialakult képről. Tudok olyan iskoláról, amely a „nehézfiúknak” fenntartott intézményként vonult be a köztudatba, s amelynek tanárai egy részét is büntetésből helyezték abba az iskolába. A rendszerváltás után több mint tíz évébe került az igazgatónak, hogy új képet alkosson a köztudatban az általa vezetett intézményről – tegyük hozzá: sikerrel. Ma már nem az utolsók között szerepel a diákok opciói között.
Ehhez viszont tiszta jövőképre, szívós és kitartó munkára volt szükség, no meg arra, hogy mindent megmozgassanak az iskola vezetői, a pedagógusok annak érdekében, hogy a valóságnak megfelelő képet tudatosítsák a környék lakóiban: iskolájukban rend van és fegyelem, a tanulmányi és a szakma elsajátításának feltételei a kor követelményeinek megfelelőek, a tanulmányi eredmények az átlagnál jobbak, a végzettek elhelyezkedési esélyei pedig közelítik a 100 százalékot.
Lévén, hogy a középiskolákba, szakközépiskolákba számos gyermek kéri felvételét a környék falvaiból is, nem elhanyagolható feltétel, hogy egy-egy iskola mennyire könnyen közelíthető meg járművel, illetve van-e a közelben kollégium és menza, s azok milyen minőségű szolgáltatásokat nyújtanak, s milyen áron.
Újabban még egy másik szempont is előtérbe kerül: milyen hírét keltik a diákok egy-egy adott iskolának? Ha kocsmázó, kicsapongó, netán italozó, kábítószerező diákok hírében állnak egy-egy intézmény diákjai, a szülők kétszer is meggondolják, hogy abba az intézménybe íratják-e csemetéjüket vagy sem. Tehát fontos a gyermek biztonsága is, ezt a korábban figyelmen kívül hagyott tényezőt szintén be kell kalkulálniuk az iskolát ajánló intézményvezetőknek, pedagógusoknak.
Sulibörzék időszaka következik. A jobb általános iskolák jobb tanulói gyakorlatilag bármelyik nekik tetsző intézményben pályázhatnak felvételre. Az erős közepesek – s ők vannak a többségben, közülük kerülnek ki többnyire a szakközépiskolák diákjai – vannak nehezebb helyzetben, ugyanis azt kell eldöntsék, hogy a sok hasonló kínálatú iskola közül melyiket válasszák. A sulibörzéken, ha nyitott szemmel járják őket, választ kaphatnak kérdéseikre, s talán könnyebb lesz majd a döntés is. Nem könnyű, de végig kell járni az iskolákat, s meg kell nézni, miként ajánlják magukat.Sarány István
Megjegyzés
Érdekes cikk megmutatja mi is a lényeg! Annak ellenére, hogy kezdünk a demográfiai völgyből is kilábalni a gyermeklétszám meghatározóvá válik, mert ha nincs diák akkor pedig a fejkóta-rendszer elvágja az iskola fennmaradási zsinorját.
Még jó, hogy a székelységben a jó szakma vonzhatja a szakközépiskolákba a diákokat, de amint a cikkírója is ajánlja jó körbejárni az iskolákat azokom a "nyilt-napokon"! (Erdélyi Polgár)
Könyvtárok reneszánsza
Megjelent a Hargita Népe-ben2010.03.04.
A Biblionet-programnak hála, immár a szentegyháziak is amerikai pénzből internetezhetnek. Mit mondhatnék, jó dolog. Legalább ezt a kicsi pénzt az Óperenciás-tengeren túlon lakók nemes célra költötték.
Hangszínt váltva: a Kájoni János Megyei Könyvtár kapott az alkalmon, és jelentkezett arra az országos, de amerikai pénzből támogatott programra, amelynek célja számítógépekkel felszerelni a közkönyvtárakat, illetve internetes hálózatra kötni őket, továbbá számítógép-használati képzést nyújtani a könyvtárosok számára. Mindenképp dicsérendő a lépés, főleg ha azt nézzük, hogy a megyei könyvtár vezetősége (is) rájött: régen leáldozóban a kicsi, dohos, poros, meszeletlen könyvtáracskák napja. Nem beszélve a személyzet társadalmi munkájáról. Szegény könyvtáros nénik, lányok reggel (vagy ugyan biza ki ellenőrzi őket alapon néhányan csak délben) megkeresték a kulcscsomón a könyvár lakatjának nyitját, kizárták a kínai lakatot, levetették a kabátjukat, begyújtottak a fáskályhába, lefőzték a kávét. És vártak. Várták az olvasásra szomjas, a könyvek világáért rajongó olvasókat, akiknek neve és az általuk kikölcsönzött könyvek leltárszáma kartonpapírokon szerepelt. Ezek a hűséges olvasók viszont az idők folyamán el-elmaradoztak. A könyvtárosok társadalmi megítélése pedig egyre fakóbbá vált.
Mostanig. Mert ma már a megye kéttucatnyi közkönyvtára – és a szám növekedni fog – rendelkezik informatikai teremmel, benne számítógépes ismeretekkel felvértezett könyvtárossal. Ezek az emberek új szerepet kaptak, ők lettek egy-egy falu életében azok, akik segíteni tudnak a helybélieknek akár egy elektronikus levél (magyarul és fonetikusan: ímél) megírásában és elküldésében, akár bizonyos témakörök utáni internetes keresésben vagy egy önéletrajz megszerkesztésében. Bár munkaköri leírásuk nem pontosan ezt tartalmazza, de miért ne segítenének?
Könyvtáraink új szerepben tetszeleghetnek. Igen, mert kaptak egy esélyt, és éltek vele. Legalábbis a számok erről árulkodnak: a program első szakaszához tizenkilenc könyvtár csatlakozott (higgyék el, ez kiváló teljesítmény), a második körbe pedig további tizenhárman jelentkeztek. Tehát a megye hatvanhét városának és községének a feléről van szó – ez pedig nem kis szám. És ehhez a sikerhez aztán tényleg semmi köze a megyei és országos politikai vezetésnek. Ahol mégis politikusok vágták és vágják el a számítógépes terem avatóján a szalagot, ott betolakodás és magamutogatás esete áll fenn.
Ebben a sikertörténetben csakis a megyei könyvtár vezetőségének jár a taps. Csak hát rájuk – ugyebár – nem lehet szavazni...Kozán István
