 |
Amilyen nagy port kavart Herta Müller tavalyi irodalmi Nobel-díja Romániában, szinte olyan nagy csend követte utólag könyveinek román kiadását. Szinte észrevétlenül dobták piacra a nagy könyvkiadók az azóta lefordított műveit. Nincsenek (óriás)plakátok, reklámklippek, nagy felhajtással kísért könyvbemutatók. Szép csendben megjelentek a könyvesboltok polcain, néhol a kirakatban, máshol még ott sem. Pedig várható volt, hogy az országban született első Nobel-díjazott könyveit a szokásosnál jóval nagyobb csinnadrattával próbálják meg eladni. A díjazott könyv cselekménye ráadásul Romániában játszódik. Honnan ez a viszonyulásbeli különbség? Nem az anyagiakban keresendő szerintem, hiszen a könyveket az ország legnagyobb kiadói adták ki (Polirom, Humanitas), tehát promócióra tőke akadt volna, a marketing szakértelem is megvan e helyeken. A válasz inkább abban keresendő, hogy időközben lefutott néhány vita, tisztázódott néhány kérdés, amiért sokan sajnos úgy érzik, hogy jobb hallgatni az írónőről.
Amikor Herta Müller megkapta a Nobel-díjat, a román sajtó első reakcióját az ujjongás, lelkesedés szavakkal lehetett jellemezni. Az elején a nacionalistább sajtótermékek a Nobel-díjazott „românca” Herta Müller vagy csak Muller-ről írtak, meg sem említve német származását. A mainstream média inkább német származású román vagy romániai származású német írónőt emlegetett. Aztán jött a hidegzuhany, amikor kiderült, hogy románul tulajdonképpen csak tizennégy évesen tanult meg, és kizárólag németül írja műveit. Vagyis nem igazán lehet román írónőnek, alkotónak nevezni. Romániához persze köze van, sőt, nem is lehet elszakítani tőle, hiszen műveit a diktatúrában eltöltött évek ihlették.
Ezek az élmények nem éppen hízelgőek sok román nacionalista számára. Már csak azért sem, mert ráadásul egy üldözött kisebbségi ellenzéki szemszögéből írja meg ezeket a műveket, történetei által sokan szembesülhetnek annak a mítosznak a hamisságával is, miszerint románok és kisebbségiek egyaránt és ugyanúgy szenvedtek a diktatúra idején. A román nacionalisták általában nem hajlandók tudomásul venni a kisebbségi elnyomást, bármilyen korról is legyen szó. Ugyanakkor a Szekuritáté továbbélését, a múlt feldolgozását, de általában a jelent illetően is rendkívül kritikus álláspontot képvisel az írónő, ami még mindig kínos a jelenlegi politikai elit számára is. Minél többet nyilatkozott/zik múltról, jelenről az elmúlt időben, annál nagyobb a feszengés egyesek körében.
Mindez elég sok kommentárt indított el a különböző lapok publicisztika rovatában, más fórumokon. Ioan Bogdan Lefter odáig is elment, hogy kijelentette: ez a díjazás megkérdőjelezi Románia alkotmányának első cikkelyét, miszerint „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Azt fejtegette, hogy a díj a román irodalmat, a hazai kultúrát és az egész lakosságot néhány olyan alapigazság elfogadására fogja kényszeríteni, amelyek az elmúlt években többször is vitát kavartak, de mindig a szőnyeg alá söpörték azokat. A Nobel-díj révén ez már nem maradhat így. Kiderülhet, írja, hogy „Románia maga is pont olyan multietnikus állam, mint az összes többi európai, a világ többi országa, ami azt jelenti, hogy Alkotmányunk 1. cikkelye hamis és önkényes, korlátolt, nacionalista; hogy egy »nem-román« is válhat a románok és a közös soknemzetiségű, többnyelvű kultúránk képviselőjévé; és, megnézvén Herta Müller prózájának a Bánság életéből vett román-sváb témáit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – vagy gyakran? vagy mindig? – diszkriminálta a román nemzetiségű többség. Kényes témák, amelyek megvitatása nem volt és nem lesz könnyű.”
Úgy látom, a Ioan Bogdan Lefter által megjósolt „agyonolvasottság” és „agyonkommentálás” is elmaradt ugyanúgy, mint a megjósolt multikulturalitás román oldalról való felvállalása. Régi hazai technika, hogy a nemzetközi elismerést kiváltó múlt- vagy jelenbeli személyiségeket a többség megpróbálja kisajátítani, asszimilálni, állampolgári nemzetfogalomban gondolkozva románként feltüntetni. A román negatív szereplőket elhallgatni, vagy tetteiket átértelmezve pozitív hősöket faragni belőlük. A kisebbségiek esetében pedig hangsúlyozni nem-román voltukat. (Vagyis ekkor már oda az állampolgári nemzetfogalom, ekkor már kultúrnemzetként értelmezik a románságot.) Példa számtalan van erre Kinizsi Páltól Dózsáig, Mátyás királytól Varga Katalinig. A jelenkori személyiségeket illetően elég, ha sportolóinkra, nevük románosítására gondolunk, lásd Jenei Imre vagy Bölöni László esetét. A negatív megítélésű személyeket illetően megfigyelhettük, hogy addig, amíg a törvény nem tiltotta, mindig hangsúlyozták a hírekben a bűnelkövetők roma nemzetiségét. Ha ráadásul magyar cigány volt az elkövető, akkor nevet is említettek, ha viszont román volt, akkor megelégedtek kezdőbetűinek említésével. Persze, ha nemzetközi hírnévnek örvendő cigányról vagy szépségkirálynőről volt szó, akkor nyilván románként tüntették fel az illetőt. Amióta ezt szerencsére tiltják a törvények, sokkal kifinomultabbak a manipulálási technikák. Ezt az asszimiláló-disszimiláló hírpolitikát alkalmazzák általában a háborúra készülő vagy háborúban álló országok hírügynökségei. Nem új, nem is eredeti, talán inkább ösztönös. Például a délszáv háborút megelőzően a szerb hírekben a bűnözők mindig horvátok vagy egyéb nemzetiségűek voltak. És ez az attitűd, ha nem is ilyen látványosan, de kiterjed az állam egyéb szerveire is. Mint például a rendőrségre, amely nemrég, egy adott ünnepen csak az egyik oldalon látott szélsőségeseket, akár tűméretűt is, míg a saját oldalon a „gerendát” sem volt hajlandó észrevenni.
Herta Müllerre visszatérve, valamit még érdemes megjegyezni emberi nagyságáról. Amint azt Andrei Pleşu írta, ezért is érdemelne egy külön díjat. Óriási a különbség aközött, amit Herta Müllernek kellett elszenvednie, és – ha lehet így fogalmazni – az „átlag disszidensek”, azaz az eddig ismert közéleti szereplők üldözöttsége között. Mivel ez furcsán hangzik – már csak azért is, mert alig voltak nálunk disszidensek –, magyarázatra szorul. Azokra gondolok, akik azt állítják, hogy „tudták, érezték, látták, hogy őket üldözik”, meg hűűűha, még be is hivatták a biztonságiak. Nagy divatja van az emlékirat vagy dosszié közlésnek, mártírkodásnak. Nem akarom senkinek a szenvedését vagy ellenállói érdemeit kisebbíteni, de Herta Müller nem sejtette, nem látta, őt nem csak behívatták, hanem teljes mértékben ellehetetlenítették, megöléssel, perrel fenyegették, naponta jeleket hagytak a lakásában (pl. egy ideig távollétében a rókaprémjéből naponta zsilettel levágtak egy darabot). De ő állta a sarat, évekig, akár munkanélküliként is, míg arra az elhatározásra nem jutott, hogy emigrál. És ezek ellenére nem esett az általánosítás csapdájába, nem a románságot hibáztatta. Interjúiban elismeréssel beszél a román kultúráról, a román nyelv szépségéről. Vagy arról, hogy egyik kedvence Maria Tănase román népdalénekesnő (egyik román riporternő szerint Németországban a kiadását is ajánlotta). Herédi Zsolt. Megjelent a Szabadság napilapban 2010. április 16.
Ezek az élmények nem éppen hízelgőek sok román nacionalista számára. Már csak azért sem, mert ráadásul egy üldözött kisebbségi ellenzéki szemszögéből írja meg ezeket a műveket, történetei által sokan szembesülhetnek annak a mítosznak a hamisságával is, miszerint románok és kisebbségiek egyaránt és ugyanúgy szenvedtek a diktatúra idején. A román nacionalisták általában nem hajlandók tudomásul venni a kisebbségi elnyomást, bármilyen korról is legyen szó. Ugyanakkor a Szekuritáté továbbélését, a múlt feldolgozását, de általában a jelent illetően is rendkívül kritikus álláspontot képvisel az írónő, ami még mindig kínos a jelenlegi politikai elit számára is. Minél többet nyilatkozott/zik múltról, jelenről az elmúlt időben, annál nagyobb a feszengés egyesek körében.
Mindez elég sok kommentárt indított el a különböző lapok publicisztika rovatában, más fórumokon. Ioan Bogdan Lefter odáig is elment, hogy kijelentette: ez a díjazás megkérdőjelezi Románia alkotmányának első cikkelyét, miszerint „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” Azt fejtegette, hogy a díj a román irodalmat, a hazai kultúrát és az egész lakosságot néhány olyan alapigazság elfogadására fogja kényszeríteni, amelyek az elmúlt években többször is vitát kavartak, de mindig a szőnyeg alá söpörték azokat. A Nobel-díj révén ez már nem maradhat így. Kiderülhet, írja, hogy „Románia maga is pont olyan multietnikus állam, mint az összes többi európai, a világ többi országa, ami azt jelenti, hogy Alkotmányunk 1. cikkelye hamis és önkényes, korlátolt, nacionalista; hogy egy »nem-román« is válhat a románok és a közös soknemzetiségű, többnyelvű kultúránk képviselőjévé; és, megnézvén Herta Müller prózájának a Bánság életéből vett román-sváb témáit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – vagy gyakran? vagy mindig? – diszkriminálta a román nemzetiségű többség. Kényes témák, amelyek megvitatása nem volt és nem lesz könnyű.”
Úgy látom, a Ioan Bogdan Lefter által megjósolt „agyonolvasottság” és „agyonkommentálás” is elmaradt ugyanúgy, mint a megjósolt multikulturalitás román oldalról való felvállalása. Régi hazai technika, hogy a nemzetközi elismerést kiváltó múlt- vagy jelenbeli személyiségeket a többség megpróbálja kisajátítani, asszimilálni, állampolgári nemzetfogalomban gondolkozva románként feltüntetni. A román negatív szereplőket elhallgatni, vagy tetteiket átértelmezve pozitív hősöket faragni belőlük. A kisebbségiek esetében pedig hangsúlyozni nem-román voltukat. (Vagyis ekkor már oda az állampolgári nemzetfogalom, ekkor már kultúrnemzetként értelmezik a románságot.) Példa számtalan van erre Kinizsi Páltól Dózsáig, Mátyás királytól Varga Katalinig. A jelenkori személyiségeket illetően elég, ha sportolóinkra, nevük románosítására gondolunk, lásd Jenei Imre vagy Bölöni László esetét. A negatív megítélésű személyeket illetően megfigyelhettük, hogy addig, amíg a törvény nem tiltotta, mindig hangsúlyozták a hírekben a bűnelkövetők roma nemzetiségét. Ha ráadásul magyar cigány volt az elkövető, akkor nevet is említettek, ha viszont román volt, akkor megelégedtek kezdőbetűinek említésével. Persze, ha nemzetközi hírnévnek örvendő cigányról vagy szépségkirálynőről volt szó, akkor nyilván románként tüntették fel az illetőt. Amióta ezt szerencsére tiltják a törvények, sokkal kifinomultabbak a manipulálási technikák. Ezt az asszimiláló-disszimiláló hírpolitikát alkalmazzák általában a háborúra készülő vagy háborúban álló országok hírügynökségei. Nem új, nem is eredeti, talán inkább ösztönös. Például a délszáv háborút megelőzően a szerb hírekben a bűnözők mindig horvátok vagy egyéb nemzetiségűek voltak. És ez az attitűd, ha nem is ilyen látványosan, de kiterjed az állam egyéb szerveire is. Mint például a rendőrségre, amely nemrég, egy adott ünnepen csak az egyik oldalon látott szélsőségeseket, akár tűméretűt is, míg a saját oldalon a „gerendát” sem volt hajlandó észrevenni.
Herta Müllerre visszatérve, valamit még érdemes megjegyezni emberi nagyságáról. Amint azt Andrei Pleşu írta, ezért is érdemelne egy külön díjat. Óriási a különbség aközött, amit Herta Müllernek kellett elszenvednie, és – ha lehet így fogalmazni – az „átlag disszidensek”, azaz az eddig ismert közéleti szereplők üldözöttsége között. Mivel ez furcsán hangzik – már csak azért is, mert alig voltak nálunk disszidensek –, magyarázatra szorul. Azokra gondolok, akik azt állítják, hogy „tudták, érezték, látták, hogy őket üldözik”, meg hűűűha, még be is hivatták a biztonságiak. Nagy divatja van az emlékirat vagy dosszié közlésnek, mártírkodásnak. Nem akarom senkinek a szenvedését vagy ellenállói érdemeit kisebbíteni, de Herta Müller nem sejtette, nem látta, őt nem csak behívatták, hanem teljes mértékben ellehetetlenítették, megöléssel, perrel fenyegették, naponta jeleket hagytak a lakásában (pl. egy ideig távollétében a rókaprémjéből naponta zsilettel levágtak egy darabot). De ő állta a sarat, évekig, akár munkanélküliként is, míg arra az elhatározásra nem jutott, hogy emigrál. És ezek ellenére nem esett az általánosítás csapdájába, nem a románságot hibáztatta. Interjúiban elismeréssel beszél a román kultúráról, a román nyelv szépségéről. Vagy arról, hogy egyik kedvence Maria Tănase román népdalénekesnő (egyik román riporternő szerint Németországban a kiadását is ajánlotta). Herédi Zsolt. Megjelent a Szabadság napilapban 2010. április 16.
