Bocskai Istvánt, a magyar Mózest, történelmünk fénylő csillagát Nyárádszeredában választották fejedelemmé az őt híven követő székelyek. Őseink hittek benne, mellette törtek pálcát, és nem csalódtak hős választottjukban, Magyarország bátor királyában.
„...az mü nemzetségünknek több hazája ennél soha nem lészen s nincsen is, más minekünk az övét nem adja.” (Bocskai István, 1606)
Erdély választott fejedelme ugyanis a koronát is elnyerte, még, ha saját döntése alapján sohasem viselte azt. Fontosabb volt számára a bölcs áldozatvállalás, mint a dicsőség, ami a korona viselésével járt volna. Nem saját hasznát, hazája boldogulását kereste.
Ő volt az egyetlen erdélyi fejedelem, aki sikeres hadjáratot vezetett a mi elődeinket is elnyomó bécsi udvar ellen. Életét, szabadságát, egészségét rongálta, kockáztatta azért, hogy mi, székely-magyarok nyugalomban és jólétben élhessünk saját hazánkban.
Ehhez képest mit adtunk mi neki cserébe? Mekkora tisztelettel emlékezünk ma arról a magyar főemberről, akinek küzdelme nélkül életünk ma teljesen más lenne? Akinek bölcs kormányzása nélkül, szegényebbek lennénk anyagiakban s lelkiekben egyaránt.
Keveset áldoztunk szép emlékének. Száz esztendővel ezelőtt kapott egy mellszobrot a református templom előtt a „szegény székely nép filléreiből”, miként az írások írják.
Aztán azok, akik az első román betöréskor megvédték „busztját”, s azt az ősi templom rejtekébe szállították, szintén erejük szerint ápolták a fejedelem dicső emlékét. Majd a Bécsi Döntés után újból visszaállították azt a város főterére, az őt megillető főhelyre.
A második román világ később komolyan veszélybe sodorta ezt a büszke műalkotást és azokat a székely-magyar embereket, akik a kommunizmus idején a szabadságukat kockára téve, védték a nagy fejedelem szoboralakját, szabadságvágyunk szimbólumát.
Volt idő, amikor a művet be akarták olvasztani. Volt idő, amikor a „busztot” elvitték Nyárádszeredából, és csak komoly áldozatok árán lehetett visszahozatni azt. Volt idő, hogy őrizni kellett az alkotást, ami a román titkosrendőrséget ismerve, nem volt játék.
Később visszatettük Bocskait a helyére, és hátradőltünk. Mint aki jól végezte dolgát. Néha megkoszorúzzuk őt, miközben fel sem fogjuk, mi lenne kisvárosunk nélküle. Mi lenne az ő bearanyozó emléke, szelleme nélkül Nyárádszereda? Egy poros falu lenne.
S akkor mit nyavalygunk? Miért nem akarjuk felfogni, hogy az ő emléke hiányában a történelem meg se említene minket. Minket, nyakas, önfejű nyárádmenti magyarokat.
Ő többet érdemel. A teret is megérdemli, ami máris nevét viseli lelkeinkben. Ennyivel tartozunk neki, az őseinknek. A szobrot „a szegény székely nép filléreiből” állíttatták, majd életük árával védték azt elődeink. Mi se lehetünk fösvényebbek és gyávábbak.
Embereljük meg magunkat, nevezzük el róla az ősi teret. S a becsületünk is megmarad. Csíki Sándor , Polgári Élet
