"Csak valóságos közösségeknek vannak igazi ünnepeik”

Beszélgetés Papp Kincses Emese író-publicistával
Megjelent a Szabadság napilapban
	Nem az ünnepek „értéktelenedtek el”, csak az ünneplés formája változott meg mostanra, ami tulajdonképpen természetes, véli Papp Kincses Emese író, zeneszerző, politikus és tudományos kutató, az irodalomtudományok doktora és a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének tagja. Publicisztikák, novellák és regények megírása mellett az ő nevéhez fűződik a Role együttessel közösen színre vitt Ne késsetek, harangok, Szent Erzsébet legendája és Székely Golgota című rockzenei előadások megrendezése is. A magyarság érdekében tett szolgálatáért 2007 decemberében Julianus-díjjal kitüntetett Papp Kincses Emesét eképpen laudálta Bajna György újságíró: „Lázadt és lázad a közömbösség, a lélektelenség ellen. Tiltakozott és tiltakozik a tunyaság és a gyávaság ellen. Következetes maradt népe mindenkori hű szolgálatához, ahhoz az ügyhöz, amivel a szülői házban tarisznyálták fel”. Jelenleg a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának oktatója, megyei önkormányzati képviselő, számos konferencia szervezője és résztvevője. A húsvét napjaink emberének életében betöltött szerepéről, hagyomány és modernség viszonyáról kérdeztük. – Napjainkban, a modern kor embere számára a keresztény ünnepek mintha kissé elértéktelenedtek volna. Hogyan látja, rohanó világunkban miként éli meg az emberek többsége a húsvétot, a feltámadás és a remény ünnepét? – A keresztény ünnepek mély és igaz tartalma a hívő emberek számára a mai globalizálódó, elidegenedő világban is megmaradt. De a nem vallásos emberek is képesek békésen és méltóságteljesen ünnepelni a karácsonyt, és – bár kevesebben –, a húsvétot is. Nem az ünnepek „értéktelenednek el”, csak az ünneplés formája változik, és ez természetes. A vallásos ünnepeknek lelki üzenetük van: a karácsony főleg az érzelmekre hat, a szeretet ünnepe, amelyből mindenki meg tud ragadni valamit. A húsvét titkainak átéléséhez azonban tudatos keresztény hívői hozzáállás szükséges. Ez az érzelmi-akarati tevékenység leszűkíti az ünneplők körét, elsősorban városon. Kétségtelen persze, hogy csak valóságos emberi közösségeknek vannak igazi ünnepeik. Csak ezek a kis- és nagyobb közösségek, csak a bennük egymásra utalt egyének képesek az év bizonyos napjait kivételesen felszabadulttá, örömtelivé emelni, vagy megadni nekik az emelkedettségnek, méltóságteljességnek azt a légkörét, ami az igazi ünnepek sajátja. A húsvét Jézus feltámadásának keresztény ünnepe, de a maga szép folklorisztikus köntösében a pirostojástól a locsolásig, a víz tisztító hatalmának hitével soha nem vetkőzte le tavasz-ünnep jellegét. És én örömmel látom, hogy ilyenkor megtelnek a templomok, megkondulnak a harangok, és százak vonulnak égő gyertyával a körmenetben. Székelyföldön nem haltak ki a húsvéthoz, mint a tavasz, az újjáéledés, újjászületés, termékenység ünnepéhez kötődő népszokások sem (határkerülés, kikerülés). Az ünnepi rítus fontos része a felkészülés: nagypénteki böjt, tojások festése, kalácssütés, húsvéti kosarakban a hagyományos ételek felszentelése, templomba menés, az ünnep: maga a mise és világi folytatásaként a közös, családi ebéd. – Mi a helyzet az ünnepkörhöz kötődő szimbólumokkal? Mintha mostanra átértékelődtek volna... – A húsvéti ünnepkörhöz kötődő szimbólumok – legyenek azok vallásosak (Golgota, kereszt) vagy népiek, világiak (bárány, barka, tojás, fészek, nyúl, csibe) –, nem üres tárgyak ma sem, bár jelképi, mögöttes jelentéstartalmukra nem gondolnak a modern kor emberei. A nagyvárosokban élő emberek számára a húsvéthoz kötődő rítusok jelenthetnek lelki élményt napjainkban is. Ezért szomorú az, ha a locsoló gyerekek ma már nem piros tojást, hanem pénzt várnak és kapnak is a kis versikéért és a „szagos vízért”. – Milyen szemléletváltásra van szükség, hogy még inkább megérezzük és átérezzük az ünnep lényegét? – Egyéni és közösségi szinten tudatosítani kell azt, ami minden ünnep legfontosabb sajátossága: az emberi közösségek ünnepi magatartásukkal mintegy artikulálják életüket, kiemelik és kollektív emlékezetben rögzítik mindannak a jelentőségét, amit a korábban véghezvitt cselekedetekből fontosnak, értékesnek és megőrzendőnek, “szentnek” minősítenek. Ilyenkor sikerül jelenné változtatni a múltat és a jövőt is: az ünnepi lét különös és szokatlan intenzitásának egyik forrása, hogy legtöbbször egyszerre válik átélhetővé mindhárom dimenzió. – Miként lehet ennek kapcsán úgy teret engedni a modernizációnak, hogy közben ne veszítsük el az értékeinket? – A hagyomány és modernizáció nem egymást kirekesztő, hanem kiegészítő fogalmak. A szűken értelmezett gazdasági-technikai modernizációval szemben én a kultúra által megszabott gazdasági és társadalmi haladás koncepciójában hiszek, amely nemcsak az alapvetően fontos javak és szolgáltatások (információhoz való hozzáférés) lehetőségét, hanem azt is jelenti, hogy a hagyományos értékekre építve a teljesebb, értékesebb életet lehessen választani. Az értékmegőrzésnek, megtartó hagyományainknak természetes tere az iskola, a család, az egyház, minden kis- és nagyobb közösség (egyesület, alapítvány, közművelődési csoportok, együttesek), ahol az egyén az együvé tartozás közösségi élményét megélheti. Az ünnep: az ember maga alkotta ereje a felejtés veszedelme, a történelmileg felhalmozott tapasztalatok elvesztése ellen. Az ünnepek univerzális vonása éppen az, hogy minden társadalom értékrendszerében magasabban helyezkednek el a köznapoknál. Szükségünk van az ünnepekre, hogy a köznapok egyhangúsága után közösségünk tagjaként megálljunk, hogy egész lényünkkel odaforduljunk egy bensőséges, felszabadult eseményhez, amit lelkünkbe befogadva megújulunk és gazdagabbak leszünk. – Korábban úgy nyilatkozott: tárgyi és szellemi kulturális erőforrások kincsesházát örököltük, amelynek a következő generációk számára való átörökítése mindannyiunk kötelessége. Megfelelő módon teszünk ennek érdekében ilyenkor, húsvét táján? – A magyar kultúra értékeinek és megtartó hagyományainknak a megőrzése, gazdagítása és továbbadása nem “ünnepi”, húsvéti, hanem hétköznapi, „időtlen” feladat, nemes kötelesség minden magyar számára, aki e kultúra részese, nem csak a tanítóé, a lelkészé, hanem a gyermekének népdalt dúdoló édesanyáé is. A fiatalokat mindig is meg kellett szólítani, ez nem a mai új kor kihívása. Az ünnepek, így a húsvét is, a történelmi hagyaték, a hagyományok átörökítésének, bensővé tételének kivételes közösségi aktusai. Az emberek ilyenkor erőt gyűjtenek, bizonyítva és átélve összetartozásukat. Ferencz Zsolt