 |
Ugyanakkor a legmegdöbbentőbb az volt, hogy sokaknak a fejében meg sem fordult: ez mit sem változtat a román állam felelősségén az integrációjukat illetően. Már az Európai Uniós csatlakozás előtt is ez volt a politikusok hozzáállása: határozottan emlékszem, amikor Adrian Năstase szó szerint elhatárolódott tőlük, mondván, hogy azok nem is románok. Kérdés azonban, hogy miért pont a román, illetve a bolgár romákkal van annyi gond Nyugaton? Más országban is élnek romák, de azok miatt nem kell állandóan magyarázkodnia az anyaországnak. Ezen a tényen nem szándékoztak elgondolkozni a hazai illetékesek, pedig ennek rá kellett volna vezetnie őket saját felelősségükre is. (Szlovákiában és Magyarországon sem problémamentes az együttélés, de egyik populáció sem menekül el tömegesen az országból, továbbá a magyar helyzetnek sok tekintetben másak a mozgatórugói, de ennek részletezése eltérne ezen írás eredeti témájától).
Nomád élet és/vagy a jogfosztó, sovén eszmék továbbélése
Persze, a hazatelepítések óta azért voltak arra utaló jelek, hogy ez a szemlélet sem tűnt el a döntéshozók köréből. Ilyen volt például Adrian Gurzău, a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) képviselőjének legutóbbi javaslata is: „A roma elnevezéssel kapcsolatosan a román parlamentben javasolok egy törvényt, amelyben megtiltanánk, hogy a cigány helyett roma elnevezést használjanak, így elkerülhetőek lennének a félreértések, amelyek igen sok kárt okoztak a románoknak a határokon túl.” (Gurzău: a romák legyenek cigányok!;Szabadság, 2010. augusztus 25.) És a román képviselő szerint persze „mindezt nem lehet a rossz bánásmód számlájára írni, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy ez egy nomád nép, amely nem sajátította el a helyben élő népek életformáját, jellemzőit.” Ilyen egyszerű. Arról azonban már nem szól a fejtegetés, hogy az olasz és francia cigányok miért nem nomádok, illetve arról is hallgatnak, hogy a hazaiak jó része szintén letelepedett életformát szeretne élni, és csupán kényszerből vándorol. Nem lettem okosabb a képviselő úr jó hírnév féltő magyarázataitól, ellenben az önmeghatározás jogának a megvonása az egyéntől, vagy akár egy etnikumtól, a korábbi diktatúrák szellemiségének a továbbélését juttatja eszembe. Utoljára Iliescu, Ceauşescu és a nacionálkommunista társaik akartak beleszólni abba, hogy ki milyen nemzetiségűnek tarthatja magát (így született többek közt a minket illető, „magyarul beszélő románok” kategória is). Előttük pedig a nácik szabták meg, hogy ki és milyen ismérvek alapján tarthatja magát árja nemzetiségűnek, illetve ki a zsidó. A nácik is kirekesztettek egyeseket a nemzetből, még ha azok asszimilálódtak is. Ezek a szellemi elődeik azoknak a magyarázkodó hazafiaknak is, akik a nemzetiségi önmeghatározás jogát megvonják egyesektől, és mintha az kizárólag csak a romákra lenne jellemző. A koldulókat és bűnözőket automatikusan kizárják a román nemzetből. Az illető etnikumnak a részaránya valóban nagyobb ezen a téren, de annak okai is vannak, hogy egyes országokban miért volt sikeres az integrációjuk, másokban pedig miért kevésbé.
Kettős mérce
Az ország és a nemzet hírnevének a féltésekor a kultúrnemzet (a nemzet, mint nyelvi, hagyománybeli azonosságon, közös kultúrán alapuló emberi közösség) fogalma szerint ítélik meg, hogy ki a román és ki nem, de ha egy jó zenészről vagy sportolóról van szó, aki révén pozitív kép alakulhat ki a nemzetről külföldön, akkor már fordul a kocka: jó román az illető, vagyis az államnemzet fogalmát (állam és nemzet azonos) használják. Ezt mi magyarok is gyakran tapasztaljuk, főleg ha asszimilációnkat szolgál(hat)ja az államnemzet fogalma, de hasonlók voltak az első reakciók Herta Müller Nobel-díjazásakor is.
Azzal viszont nem számolnak az urak, hogy Nyugat-Európa legtöbb országában a nemzet meghatározásakor az államnemzet fogalmában gondolkoznak, tehát néhány országban egyszerűen nem is értik politikusaink cigányokat megkülönböztető gondolatmenetét (hiszen nincs külön cigányállam), de ott, ahol történetesen értenék is, az államot ugyanakkora felelősség terheli minden állampolgára iránt.
Amit lehet „kicsiben”, nem szabad „nagyban”?
„Kicsiben”, hazai léptékben bevett gyakorlat az, ami ellen most olyan hevesen tiltakoznak álságos romániai hivatalosságok. Most megjátszák, hogy védik az ország romáinak a jogait, miközben szemet hunynak afelett, hogy Romániában bevett gyakorlat: az országon belül, a fejlettebb régiók nagyvárosaiban időnként a rendőrség összegyűjti az utcai koldusokat, és hazaviszi őket a lakhelyük szerinti címre. A Szabadságban is volt néhány ilyen rövid hír, tudósítás az elmúlt évek folyamán, amelyek a kolozsvári rendőrség ilyen sikeres (?) akcióiról számoltak be. A rendőrség közleményeire, sajtótájékoztatóira nem reagált egyetlen politikus sem akkoriban, senkiben nem ébredt fel a mostani jogvédő szellemiség. Pedig ennek a gyakorlatnak ugyanaz a mozgatórugója kicsiben: az integráció problémája a lakóhely szerinti közösség felelőssége. Egy törvénynek a szellemisége adott országon belül érvényes, ellenben nemzetközi szinten már elítélendő? Ezek után feltételezhető, hogy míg belföldön elfogadják a származási településre küldést, addig a származási országba történő küldés azért vált ki ilyen indulatokat, mert a „postázott küldeményt” (hiába a miénk) nemkívánatosnak tekintik Janus arcú politikusaink.
Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek?
Ugyanakkor a nyugati vélemények is némiképp képmutatóak. A hivatalosak azért, mert ugyanezek a hivatalosságok oktatták ki a kelet-európai országokat néhány éve arról, hogy nem bánnak helyesen a roma kisebbséggel. Most, mikor e jelenség őket is elérte, az etnikai feszültségek, közbiztonsági problémák pedig kísérőjelenségekké váltak, akkor már ők sem bánnak kesztyűs kézzel azon illegális telepek lakóival, akiknek nagyobb többsége roma. Sőt, újabban ők is elég gyakran általánosítanak, „romáznak”.
A romák mellett kiálló jogvédő szervezetek aktivistái és az ellentüntetők mintha következetesek lennének, de néhány hír alapján esetükben is sejthető némi képmutatás, vagy egy részük esetében némi felelőtlenség. Hogy ez elenyésző kisebbség vagy többség, azt nem lehet konkrét esetek vizsgálata és konkrét helyzetismeret nélkül kijelenteni, de a tiltakozásokat sem lehet egy kalap alá venni. Nem tudni, hogy adott esetben a motiváció mögött mennyi a jóhiszeműség, vagy a cinizmus által vezérelt felelőtlenség, illetve a kiszámított érdek. Mert, hogy a jogvédés mellett/mögött érdekek is szerepet játszanak, az nem vitás. NGO imázs alakítás, NGO nyomásgyakorlás meg egyebek, s nem utolsósorban politikai érdekek. Ez utóbbit erősíti meg az a tény is, hogy a jelenséggel kapcsolatos utolsó esemény, az EP-elítélés kezdeményezői és szószólói is mind baloldali, azaz politikai ellenlábasok (márpedig azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a baloldali politikusok a jogvédelem kizárólagos letéteményesei). Mert azt nem lehet észrevétlenül hagyni, hogy a hazaküldött emberek a szabad helyváltoztatás jogával visszaéltek, és törvénytelenül tartózkodtak az illető országokban. Bár sokezer embert hazaküldtek, de az ellentüntetők, tiltakozó szervezetek, politikusok hazai vagy külföldi tábora még nem tudott egyetlen olyan esetet, egyént felmutatni, amely, illetve aki esetében jogellenes volt a hazaküldés. Szabad helyváltoztatás ide vagy oda, a három hónapos törvényes tartózkodási idő letelte után bizonyos feltételeknek kellett volna eleget tenniük. Röviden: nem volt biztos megélhetésük, nem dolgoztak törvényesen, valószínűleg biztosításuk sem volt, és nem is tanulmányi úton tartózkodtak külföldön. (Részletesebben: Dr. Veress Emőd: Jogtalan-e a romák franciaországi kiutasítása?; Szabadság, 2010.szeptember 7.). Továbbá, a telepek általában illegális terület- és épületfoglalások révén jöttek létre, tehát az ott lakók a közrendet vagy tulajdonjogot is megsértették.
Az illegális telepek környékén élők általában aggódnak, hiszen konfliktus elsősorban a teleplakók és a közvetlen környezetük közt alakult ki. Nyilván az illegálisan elfoglalt telkeken, parkokban és/vagy közterületeken általában nem volt csatornázás, és voltak esetek, amikor a környéken lakók úgy ítélték meg, hogy a közbiztonság is sérült.
Az ellentüntetők kissé azokat a magyarországi luxuskörnyezetben élő, jómódú vezető (szintén) baloldali politikusokat, médiasztárokat és jogvédő aktivistákat juttatja eszembe, akik – politikailag nem korrekt nyelvezettel élve –, miután maguk körül megteremtették a „cigánymentes övezetet”, védik a cigányok jogait és kioktatják az együttélés szabályairól, a demokratikus elvekről azokat, akik velük naponta kapcsolatban vannak, vagy legalábbis közvetlen környezetükben élnek. Mert ez jót tesz a demokrata imázsnak, ami alkalomadtán kamatoztatható politikai vagy akár anyagi téren is: miután a problémát megfelelően tematizálták, az integrációra is nagyobb összegeket lehet/kell juttatni, amiből persze nem árt részesedni a problémát empátiával kezelő, (tüntetésekről is) ismert jogvédőként. Ha kell, ennek érdekében akár az említett törvénytelenségek fölött is szemet hunynak, tehát szintén kettős mércét alkalmaznak.
Egyelőre mintha csak maguk az érintettek nem köntörfalaznának a hazatelepítésük kapcsán: a média által megszólaltatottak megmondták egyenesen, hogy vissza fognak térni, hiszen itthon ellehetetlenítik őket. Herédi Zsolt
