[ 2010. október 20., 08:16 ]
Szembeszökő fonákságra hívta fel minap a figyelmet Péntek János, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke. A professzor példákkal bizonyította, hogy az ún. kisebbségeknek készült külön tankönyvek például románból, a leggyengébb minőségű taneszközök valamennyi közül, didaktikailag nemegyszer alulmaradnak a többségieknek írottakkal szemben, emiatt nem egy romántanár szívesebben használja azokat a magyar iskolákban is.
Zavaros szövegekkel vesződő szülők is tanúsíthatják, a románból fordított leckék gyakran érthetetlenek, mi több, sokszor abszurditásokat tartalmaznak, nyelvromboló, logikát csorbító hatásúak, s még a nyelvérzéket is aláaknázzák, nyelvünktől idegen szemléletet képviselnek. Nehogy azt gondoljuk, hogy ilyesmiben csak a román vagy a történelem marasztalható el, a természettudományok terén is tapasztalható e vétség. Történik ez olyan országban, ahol már 1999 óta kormányrendelet bízza a tankönyvírási felügyeletet a kisebbségi szervezetekre. Nálunk az RMDSZ-é a felelősség. De mi történt? Péntek János szerint:
— Amikor 1999-ben a tanügyminiszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, mely a pedagógusszövetség szakmai szervezete, ebből kizárta. A rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták belőle. A tankönyvtanácsnak én kuratóriumi elnöke vagyok, a mai napig nem hoztak olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Amire a világon nem volt még soha példa, nálunk egy politikai párt irodájában folynak az úgymond szakmai munkálatok! Persze, a fenti „eredménnyel”.
E tankönyvek kiadója különben a dévai Corvin, melynek egyik tulajdonosa Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke.
Az ún. kisebbségeknek szánt taneszközökről szólva a professzor mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy valaki úgy általában „a kisebbségeknek” készítsen tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz mindeniket a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű, szemléletű és eredetű nyelveket tehát, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar és a szerb. E kérdés megoldásához még csak hozzá sem láttak nálunk, bár a minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Péntek János úgy látja, újra kell gondolni az egész kérdéskört, új tanterveket kell kidolgozni minden tárgyból, ezek alapján pedig meg kell írni az új tankönyveket. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és kiadója, az Ábel ehhez a legjobb szakmai és szervezeti hátteret tudja nyújtani. Románból például kimondottan nyelv- és területspecifikus tankönyvekre lenne szükség, legalább kettőre. Külön szórványnak vagy vegyes területeknek és külön kimondottan a székelyföldi tanulóknak. Végül leszögezi, az esélyegyenlőséget diákjaink számára csak úgy biztosíthatjuk, ha mód lesz rá, hogy e tárgyból az érettségi vizsgán is külön tananyagból, külön tételek alapján adjanak számot tudásukról. B. Kovács András, Háromszék
