Nt. Seres Gézával, az Aradi Református Egyházmegye leköszönő esperesével 12 évi szolgálatának a mérlegét próbáljuk megvonni a következő beszélgetésben.
– Hogyan tudná dióhéjban összegezni az Egyházmegye élén eltöltött 12 évet?
– A kérdésre sokrétű válasz adható. Ha az ebben az időszakban felépült 5 református templomot említem, az magáért beszél. Nem szólok a Mosóczy-telepiről, mert azt 1995-ben szentelték fel, viszont említhetem az arad-gáji, az angyalkúti, a zimándközi és a borosjenői templomokat, amelyek ebben az időben épültek. Tekintve, hogy a cselekedetek a hitnek a gyümölcsei, e templomépítések önmagukért beszélnek. Általában abba a hibába szoktunk esni, hogy látványos dolgokról, eredményekről szoktunk beszámolni, lelki téren azonban ez nem mindig mutatkozik meg, nem tükrözi igazán a valóságot. Úgy érzem, a kezdeti eufória 1998-ra – amikor először választottak esperesnek – elmúlt, megtorpant. Attól kezdve érezhető volt az egyház visszavonulása a megszokott medrébe, ami nem is baj, mert nekünk nem kell részt vennünk a politikában. Ezzel együtt megemlítem, hogy az RMDSZ megalakulásánál bábáskodtunk, a történelmi egyházakkal együtt ingatlanjainkat, irodáinkat átengedtük a szervezeti életnek, sokszor akaratlanul is belecsöppentünk bizonyos politikai vonatkozású dolgokba, de ettől függetlenül vallom: az egyház elsődleges feladata Jézus Krisztusnak a prédikálása, az ige hirdetése. A többi mind másodlagos dolog, ugyanígy tekintem az esperességet is a lelkipásztori szolgálatom viszonylatában.
– Hány református lélek él az aradi egyházmegyében?
– 6500 szerepel a nyilvántartásunkban, de a polgári népszámlálás adataival összevetve sokkal többen, szinte még egyszer annyian vallják magukat reformátusnak. Szerintem Arad a legnagyobb szórvány, az itteni betonsilókban bujkálnak sokan, akik megkérdezésre reformátusnak vallják magukat, de semmi közük az egyházunkhoz.
– Van-e valamiféle stratégiájuk az elcsángált nyájaknak a karámba történő visszaterelésére?
– A 20 anyaegyházközségben 17 lelkipásztor szolgál. Tehát minden életképes gyülekezetben van lelkészünk. Ahol már csak pár tucat lélek él, nem érdemes lelkipásztort kihelyezni, de meg lehet próbálni. A megyében lévő kisvárosokban is nyomon lehet követni a híveket, miközben Aradon több száz olyan református él, akik nem akarnak kapcsolatba kerülni az egyházzal. Mivel kettőn áll a vásár, nem kényszeríthetjük őket a csatlakozásra. Lassan a nyilvántartott hívekkel is oda jutunk, hogy a magyarországi termálfürdőkben, hét végén többel lehet találkozni, mint a templomban.
– Az elmúlt 12 évben sikerült-e az egyházmegyében visszaszerezni valamilyen egyházi ingatlant?
– Volt egyházi iskolák épületeit kaptuk vissza Ágyán, Kisperegen, Feketegyarmaton, Nagyzerinden, Bélzerinden és Gyorokon, a szolgálati lakásokat mindenhol visszaszereztük. Országos viszonylatban jobban állunk, mint a többiek, de nem is voltak jelentős ingatlanaink, mint Erdélyben. Talán azért is kaptuk vissza, mert a hatalom úgy gondolta: itt, a szórványban sokra úgysem megyünk velük. Talán itt a politikum is jobban mellénk állt, viszont mi is beszereztünk minden szükséges okmányt a visszaszolgáltatáshoz.
– Németszentpéteren kívül hol lenne még templomra, imaházra szükségük a református híveknek?
– Talán Pécskán elkelne egy, a meglévőnél nagyobb templom, ráadásul ugyanoda, szükség lenne egy szolgálati lakásra is. Kisrégiókban gondolkozva, azon a részen Nagylak, Szemlak és Pécska közül inkább utóbbi településen kellene lennie a központnak. Ugyanakkor el kell mondanom, a kisközösségek dicséretesen ragaszkodnak az ingatlanjaikhoz, de látjuk a sorsukra hagyott német egyházi ingatlanok állapotát. Erről szó is esett, hogy inkább azokba fektessünk pénzt, ahol a hívek is nagyobb számban vannak, mivel lélek, emberek nélkül az ingatlanokra is az enyészet vár. Német ajkú gyülekezet a szemlaki, míg a nagyperegiek cseh ajkúak. A csehek nagyszerűen rendben tartják templomukat, azt lélekkel is megtöltik. Ugyanezt a szemlaki német gyülekezetről nem lehet elmondani, az lassan elnéptelenedik, már 20-an sincsenek.
– Lát-e reális esélyt arra, hogy a székesúti tanács által Németszentpéteren kiutalt telken megépüljön az óhajtott templom?
– A németszentpéteri közösséget nem ismerem, ha van lelkület, pozitív hozzáállás, felépülhet a templomuk. Józsa Ferencz szolgatársamtól viszont tudom: nagyon lelkes, törekvő gyülekezetet alkotnak.
– Az egyházkerület vagy egyházmegye tud-e anyagilag segíteni nekik?
– Tudtommal az egyházkerület a maga módján nem áll olyan jól, mint egy módos gyülekezet. A kerület inkább mozgat, irányít pénzeket. Ha odafigyelnek, Németszentpéterre is irányíthatnak pénzt.
– Milyen állapotban adja át az egyházi ingatlanokat az utódjának?
– Az épületeknek az állaga jó vagy elfogadható. Mindenre rányomja bélyegét a gazdasági világválság. Sokkal többre tartom gyülekezeteinknek a lelkesedését. Ha módjukban állna, bizonyára sokkal jobb állapotban lennének a templomok, a lelkészlakások. Az épületek javításához, komfortosításához mindig pozitívan állnak, anyagilag hozzájárulnak.
– Lelkiekben mit sikerült megvalósítani az eltelt két mandátum alatt?
– Ez elég nehezen mérhető, mert mindenki a saját gyülekezetében szolgál legjobb tudása, meggyőződése szerint. Szolgálatunknak a középpontjában az igehirdetés áll, igyekezet, eredmény van. Mindez külsőségekben, anyagiakban is megmutatkozik. Legnagyobb sikernek tartom, hogy a békességet sikerült megtartani, a látványos konfliktusokat elkerülni, levezetni magunk között. Mert konfliktusok voltak, de igyekeztem kompromisszumok árán ellensúlyozni, hogy látszódják: Krisztus anyaszentegyháza vagyunk. Ha a gyülekezetek élén megfelelő lelkipásztor áll, jó a presbitériumok hozzáállása is, lehet velük dolgozni. Nem féltem Krisztus anyaszentegyházát. Belátható időn belül nincs ok az aggodalomra.
– Mit nem sikerült megvalósítani?
– Attól függ, honnan nézzük. Ha külsőségekben gondolkodunk, Aradon hiába keressük a református esperesi hivatalt, az nincs, mert nem volt pénz a létrehozására. Nem tudjuk megfelelően felkarolni az elesetteknek, a rászorulóknak az ügyét, örülünk, ha a lelkészeink megkapják a havi javadalmaikat. Mert mi vagyunk az egyetlen egyházi kategória, akinek nincs állam által biztosított fizetése. Kongruát adnak, de líceumi tanári kategóriába sorolnak bennünket, ezért nagyjából annyi járulékot kell befizetnünk a fizetésünk után, amennyi a kongrua. A lelkésznek joga van a többi fizetést saját alapból felvenni, ha van saját alap…
– Mi a helyzet a hitoktatással?
– A kép felemás, mert ahol a hívek megértik, hogy a lelkipásztor által tartott hitoktatói alkalmakra elküldjék a gyermekeiket, ott nincs gond. Pozitív példának említhetném Ágyát, az utódomnak a gyülekezetét, amelyiknek a csapata kétszer is nyert egyházkerületi bibliavetélkedőt. Ezzel szemben több helyen megelégednek az iskolai, fakultatív hitoktatással, ami nem elég. A konfirmációs felkészítőn viszont kötelesek megjelenni, habár aggasztó aradi példák is felhozhatók, ahol a megkereszteltek közül nem mindenki jelentkezik konfirmációra.
– Nem szándékosan tartogattam a végére, de van egy olyan kérdés, amit semmiképp sem kerülhetünk meg. A Krónika internetes oldalain ugyanis leközölték a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság, CNSAS által nyilvánosságra hozott, a kommunista rezsim elnyomó szervével, a Securitate-val együttműködött besúgók névsorát, amelyiken az ön neve is szerepel. Erre van-e magyarázata?
– Több mint harmincéves dolgokról van szó. 1975-ben, amikor a teológián végeztünk, mindnyájunkat megkerestek a titkosszolgálat emberei. Én a magam esetéről tudok beszélni: Kolozsváron a kapcsolattartó tiszt behívott és a beszélgetés alkalmával a szekták elleni közös fellépésre szólított fel, amiért felkért, írjak alá. Persze, hallottam a beszervezésekről, de erről nyíltan nem kaphatott képet az ember, hiszen senki nem beszélt róla. Esetleg nagyon bizalmasan, töredékesen említették, azt is félve. A szekták terjedése közös ügy, nem szerencsés, hogy kikezdik a történelmi egyházakat, tehát elterelte a lényegről a szót, semmi utalás nem történt a tulajdonképpeni céljukra. Mivel végzősök voltunk, kinevezés előtt, szorult helyzetemben azt mondtam: aláírom, valahogy majdcsak lesz. Ha kiszabadulok innen, valahogy történni fog. Elhelyeztek Nagykárolyba, ahol az ottani kapcsolattartó tiszt keresett, különféle információkat kért. Nem szívesen írtam, volt, amikor nem jelentkeztem… Aztán beszélgettünk, amikor azt mondta: „Na, ezt írd le!” Tehát ott, helyben megíratta arról, akiről éppen érdeklődött. Láttam, miről van szó, ezért elsődleges gondom volt, álmatlan éjszakáimon azon töprengtem, hogyan tudok kilépni az egészből, megszabadulni tőlük. Amint a kimutatásban is látszik, 1975–1980 között mindössze 18 jelentést írtam, tudomásom szerint olyanok is voltak, akik egy hónap alatt többet írtak. A szektákról szó sem esett, általában a magyar közösségekben történő eseményekről érdeklődtek. 30 év után nem akarok mosakodni, de nem tudom eldönteni, milyen kérdések voltak azok, amelyek a részükről érdemesek voltak az érdeklődésre. Tudomásom és meggyőződésem szerint senkinek nem akartam ártani, egyszerűen vártam a lehetőségre, életem legfőbb gondja volt a kiugrás, a tőlük való megszabadulás. Ami a nősülésem, a családalapításom alkalmával adódott, volt okom meg nem jelenni a rendőrségen vagy máshol megjelölt találkozóhelyeken. A feleségemmel kapcsolatos gondjaimra hivatkozva nem jelentem meg, amiért előbb csak nehezteltek, később fenyegettek. Én viszont nem titkoltam a tevékenységemet, olyan eset is volt, hogy felfedtem magam, mert mindenképp úgy éreztem: ez nekem nem fekszik, nem szabad továbbcsinálnom. Mivel látták, hogy végképp ellenszegülök, 1980-tól ki is vettek a nyilvántartásukból, ami nem jelentette, hogy békén hagytak volna. Állandó megfigyelés alatt tartottak, minden lépésemről tudni akartak. 1980-ban, amikor nősültem, és tilos volt marhát vágni, a lakodalmunkra levágott borjú miatt rajtunk ütött a rendőrség, engem meghurcoltak. Az 1980 utáni üldöztetésemről, meghurcoltatásaimról viszont nem írt a Krónika, éppen ezért a CNSAS-hoz írtam egy levelet, amiben feltártam a félrevezetéssel történt beszervezésemet, továbbá kértem az 1980 utáni üldöztetéseimnek a nyilvánosságra hozatalát is, amire azt válaszolták: a forradalom alkalmával a jelzett időszakra vonatkozó iratok elvesztek. Amit nem hiszek. Csak egy példát mondok: 1986-ban, a Lippára történt helyezésem tulajdonképpen büntetőhely volt, ahol jobban meg tudtak figyelni. A fordulat után többen is bevallották: a parókiával szemben lévő épületből állandóan figyeltek, jelentéseket írtak rólam.
– Mások hogy tudtak megszabadulni a beszervezéstől?
– Nem tudom, mások hogyan szabadulhattak. Abban azonban biztos vagyok, hogy minden végzős teológust megkerestek. Most sokan azt mondják, őt nem keresték, mások a CNSAS-től kapott bizonylat alapján tisztának tartják magukat, noha köztudott, hogy besúgók voltak. Én vállalom a múltamat, de szerintem e kényes kérdésnek jobb lenne alaposabban, nagyobb körültekintéssel, becsületesen utána nézni. Azt sem tartom etikusnak, hogy nem adták ki az 1980 utáni meghurcoltatásaimról szóló anyagokat, amelyekből egyértelműen kiderülne az igazság.
– A híveiről is jelentést kellett írnia?
– Ahol én szolgáltam, nem voltak veszélyesnek tartott emberek. A híveimről nem kellett jelentést írnom, inkább kollégákról… Az egyházkerület kijelölt egy bizottságot, amelyik ezzel foglalkozik, kiadtunk egy nyilatkozatot is, ami a vélemény-nyilvánítások óvatosságára int, azt a kijelölt bizottságra bízza.
– Ön tiszta lelkiismerettel áll a hívei előtt, ugyanúgy adja át a tisztségét is?
– Nem tudom, mások hogyan szabadulhattak. Abban azonban biztos vagyok, hogy minden végzős teológust megkerestek. Most sokan azt mondják, őt nem keresték, mások a CNSAS-től kapott bizonylat alapján tisztának tartják magukat, noha köztudott, hogy besúgók voltak. Én vállalom a múltamat, de szerintem e kényes kérdésnek jobb lenne alaposabban, nagyobb körültekintéssel, becsületesen utána nézni."
Ezekben az utolsó válaszokban lehet a "lényeg", hiszen valóban az államvédési feladatokkal ellátó biztonsági szervek valójában minden lehetősége meg volt, hogy egy esetleges "változás" esetében még a kilétük is fedve legyen. Ilyen formában aztán a "zavarosban" halászók, akárkinek a lejáratását "elintézhetik" mindegy, hogy politikai, egyházi vagy csak társadalmi helyre pályázó lenne az illető. Sajnos az "igazi" együttműködők közül sokan még most is az élen járnak ... Sőt az álszókimondók között is megtalálhatóak ... (Erdélyi Polgár)
