Feladatok
Az elnökséggel járó feladatok többsége nem túl izgalmas, és nem ad sok lehetőséget a magyar nemzeti érdek képviseletére. Mostantól a magyar diplomaták töltik majd be a különböző egyeztető fórumok és egyéb tanácsok elnöki feladatait, azaz ők adnak majd szót, ők bonyolítják le a szavazásokat, illetve ők felelnek majd a napirend meghatározásáért is. Ebből a rövid összegzésből is kitűnhet, hogy a vezetés itt elsősorban az adminisztratív területre korlátozódik, az egyedüli előnyt az adhatja, hogy a napirend összeállításánál néhány magyar prioritást nagyobb hangsúllyal tudunk majd bedobni a köztudatba, mint sima, mezei tagként. Az EU-t úgy érdemes elképzelnünk, mint egy tengeren haladó, több százezer tonnás tankhajót: ha a kapitány ütközésig tekeri is a kormányt, maga a hajó csak hosszú idő után kezd elfordulni eredeti irányából. Magyarország dolga azonban nem az, hogy őrülten rángassa a kormányt jobbra-balra, hanem az, hogy a navigátor, a legénység és a tulajdonosok érdekeinek megfelelően gond nélkül vezesse tovább a gigantikus hajót a manapság talán túlságosan is viharos vizeken.
A magyar elnökség programja a felkészülés során sokszor megváltozott, a végleges változatát pedig 2010 decemberében nyerte el. A program négy nagyobb pontban foglalja össze a magyar célokat, melyek közül végül a növekedés és foglalkoztatás, az erős Európa, a polgárbarát Unió, illetve a bővítés lettek a magyar félév elsődleges céljai. A legtöbbet talán a romastratégiáról (amely a mostani információk szerint nem is stratégia, hanem csak egy Fehér Könyv lesz), a közös gazdasági kormányzásról, illetve a bővítésről, elsősorban a horvát EU-csatlakozásról hallhattunk.
Inkább csak hibázni lehet
A hazánkra váró feladat jellege miatt hálátlan: ha jól dolgozunk, arról senki sem értesül, ugyanis ez azt jelenti, hogy az összes beterjesztés időben készen lett, és az ülések rendben lezajlottak. Ha viszont valamit elszúrnak a szervezők, akkor könnyen nevetség tárgya lehet az ország. Képzeljük csak el, mi történne, ha például Nicolas Sarkozy vadonatúj elnöki gépének ferihegyi leszállása után derülne ki, hogy elfelejtettek autót küldeni a francia államfő elé, vagy éppen nem a Dunára néző szállodai szobát foglaltak neki az egyik Roosevelt téren található elegáns hotelben. A magyar elnökség elsősorban ezeken az aprónak látszó, de annál fontosabb dolgokon bukhat el, legalábbis a fogalom technikai értelmében. Ne feledjük: a cseh kormány 2009-ben pont az elnökség kellős közepén omlott össze, az Unió szereke azonban békésen zötyögött tovább.
A felkészülés sem volt bonyodalmaktól mentes: mint arról mi is írtunk korábban, Győri Enikő, az európai ügyekért felelős külügyminisztériumi államtitkár csak három hónapos késéssel állt munkába, és a brüsszeli Állandó Képviseleten is számtalan változás történt a kormányváltás után. Új nagykövetet kapott az ÁK, illetve lecserélték a teljes Ecofin-titkárságot is (ez utóbbi nem biztos, hogy olyan jó döntés volt, különösen annak fényében, hogy a 2010-es ír és görög gazdasági összeomlás után a Matolcsy György által elnökölt testületnek kell majd megoldást találnia egy esetlegesen bekövetkező spanyol, portugál és olasz gazdasági összeomlásra is). Az uniós testületek biztos üzemeltetéséhez hatalmas személyes hálózatok kellenek, ezeket egy új nagykövet, legyen bármilyen tehetséges is, három hónap alatt egyszerűen fizikai okok miatt sem tudja kiépíteni (még egy olyan rendkívüli diplomata sem, mint jelenlegi ÁK-nagykövetünk).
Ahol igazán beleszólhatunk a dolgok menetébe
Hazánk elnökségére még két nagy kihívás vár: az első a Lisszabon utáni EU kiépülése, a második pedig a világpolitika eseményeire adott válaszok. Az első kérdés hatásai csak hosszútávon lesznek majd érzékelhetők, ugyanis jelenleg olyan nagymértékű változások zajlanak Brüsszelben, amelyeket még a mindennap ott dolgozó eurokraták is csak nehezen tudnak követni. Ezekben a napokban a brüsszeli dolgozók nagyobb része azzal van elfoglalva, hogy őrült erővel kapaszkodjon saját székébe, és minél több hatalmat, pénzt, befolyást vagy sarokirodát tudjon kilobbizni magának. Itt a magyar elnökség nincs jó helyzetben, ugyanis a Parlamenttel, a Bizottsággal, Herman van Rompuy-jel, és az Európai Külügyi Szolgálattal is meg kell küzdenie a költségvetési forrásokért, és a legmenőbb címekért is. Egy jó magyar elnökség sokat javíthatna a soros elnökség, mint intézmény helyzetén, azonban az első néhány nap tapasztalatai alapján nem a magyar sikertől lesz majd hangos a nemzetközi sajtó.
A magyar elnökségnek még egy fontos dolga lesz: képviselni az EU-t a világ előtt, és az Unió nevében megjelenni különféle rendezvényeken, fegyverzetellenőrzéseken, vagy éppen béketárgyalásokon. Ezt a feladatot értelemszerűen a magyar diplomaták fogják ellátni, és dolguk lesz bőven: január első napjaiban például a belarusz elnökválasztás visszaélései, a Szudán kettészakadásáról döntő (és valószínűleg véres polgárháborúhoz vezető) népszavazás hatásainak mérséklése, no meg az elefántcsontparti elnöki patthelyzet ad majd munkát a nem túl nagy létszámú Afrika-referatúrának a Bem rakparton. Abba ne is gondoljunk bele, mi lenne egy koreai háború, egy újabb gázai rajtaütés, vagy egy olyan mesteri Hugo Chávez-húzás esetében, ami az égbe küldené az olajárakat.
Keserű szájízzel indul az elnökség
A magyar elnökségnek – amely azért nem tűzött ki túlságosan is ambiciózus célokat, és a tisztes helytállásra játszott – mindennél jobban szüksége lett volna egy bíztató, lendületes kezdésre. Ez azonban a médiatörvény miatt elmaradt. A nemzetközi sajtóban az Orbán-kormány a sajtószabadság elsőszámú ellenségévé avanzsált pusztán néhány nap alatt, miután a törvényt elfogadta a parlament, és a köztársasági elnök 2010 utolsó napján kihirdette azt. Ha valakinek a kormányzati kommunikációs csapatban esetleg az a gondolata támadt volna, hogy mindegy mit, csak írjanak rólunk, az most alaposan melléfogott. A kritika a diplomácia szemérmes nyelvezetétől (amelyet sajnos néhány kormányzati vezető szemmel láthatóan nem tud dekódolni) egészen a fehér címlapos tiltakozásig és a sajtószabadság halálának vizionálásáig terjednek, a magyar kormány pedig eddig sikertelenül próbálta hárítani a kritikát.
Itt kell megemlékeznünk arról is, hogy egyes szerzők szerint hazánktól el kellene venni az elnökséget, büntetésképpen a médiatörvény elfogadása miatt. Nos, nekik csalódniuk kell majd, ugyanis Magyarországtól senki sem fogja elvenni az elnökség amúgy is meglehetősen rövid ideig tartó feladatát. Bár a párhuzam hazánkra nézve nem hízelgő, de Nurszultan Nazarbajev Kazahsztánjától sem vették el az EBESZ 2010-es soros elnöki székét, még annak ellenére sem, hogy a kazah elnök a „gyermekpornográfia és a radikális nézetek elleni harc jegyében, teljesen európai” sajtótörvényt hozott, amely regisztrációra kötelezte a blogokat, és komoly büntetéseket helyezett kilátásba a törvényt megszegő sajtótermékek, online naplók és közösségi oldalak számára. A nemzetközi felháborodás itt is jelentős volt, de a kazah nép vezetője nem hátrált meg (azért reméljük, a magyar törvényalkotóknak nem a kazah szabályozás mutat példát, mert bár a Kazahsztánban érvényes választási törvény is megfelel a demokratikus normáknak, az alkalmazása annál problémásabb).
A magyar országimázs szempontjából pedig teljesen mindegy, hogy a magyar médiatörvény korlátozza-e a sajtószabadságot, vagy nem, ugyanis Berlinben, Párizsban és Washingtonban inkább a FAZ-ra, a Le Monde-ra, és a The Washington Postra fognak hallgatni, mint a Magyar Hírlapra, vagy a nemrég érkezett magyar nagykövetekre. Az előbb említett lapokról viszont nem mondhatjuk el, hogy nagyon a szívükbe zárták volna a magyar kormányt, és az ő médiatörvényét. Ráadásul egyre több külföldi kormány fejezi ki félreérthetetlen aggodalmát, kedden a három nagy EU-tag közül kettő, Németország és Franciaország is keményen kritizálta a magyar törvényt, sőt, Berlin már egyes jogköröket is megvonna a magyar elnökségtől. Erre korábban még nem volt példa, és Werner Hoyer német külügyi államminiszter szavai jelzik: Orbán Viktor elveszítette egyik legfontosabb szövetségesét, Angela Merkelt.
