2020.12.14 Igor Ivanenko
Pontosan 80 évvel ezelőtt, 1940 decemberében Izmail városát Besszarábia déli részén az Ukrán Szovjetunió azonos nevű régiójának adminisztratív központjává nyilvánították.
Ez a város ukrán státusának megszilárdítását jelentette a Szovjetunió alkotmányának szintjén, mivel az unióköztársaságok regionális felosztását a Szovjetunió Alaptörvénye határozta meg. Az Izmail régió konfigurációja azt jelentette, hogy Szovjet Moldva elveszítette közvetlen hozzáférését Európa legfontosabb közlekedési artériájához - a Dunához.
Kitaláljuk, hogyan indokolták ezeket a döntéseket és milyen körülmények hatására hozták meg őket.
Kezdjük azzal a ténnyel, hogy 1940. június 28. óta Besszarábia déli része egyszerre volt a Moldvai Tanácsköztársaság és az Ukrán SSR része. Besszarábia átállításával a Szovjetunió joghatósága alá a CP (b) U moldvai regionális bizottsága, a Legfelsőbb Tanács és a Moldvai Autonóm SSR Népbiztosainak Tanácsa (Tiraspol igazgatási központtal) lett az irányelv, törvényhozó és végrehajtó szervek az egész régióban. Mivel a MASSR az ukrán SSR része volt, Kijev hatalma ezen struktúrák révén Besszarábiára is kiterjedt.
Ugyanezen év július 3-án Besszarábiában létrehozták az Ukrajna Kommunista Párt körzeti bizottságait, valamint a kerületi munkástanácsok végrehajtó bizottságait. Ezeknek a testületeknek a személyes összetételét Kijevben, a volost és a városi végrehajtó bizottságok összetételét Tiraspolban a MASSR Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége határozta meg.
Ugyanakkor, amikor az Unió Moldvai Köztársaságának tervezése folyamatban volt, szervezõi terveket készítettek a volt Besszarábia tartomány teljes területének (Izmail, Akkerman, Khotin városokkal) a balparti MASSR-lel való egyesítésére. Ez a terv azonban az ukrán vezetés ellenállásába ütközött. Kijev kártérítést keresett az MSSR-be áthelyezett balparti Dnyeszteren túli területeken.
1940 júliusában a kikiáltott, de hivatalosan még nem létrehozott Moldvai Szovjetunió vezetése az Ukrajnával való elhatárolás kompromisszumos változatát javasolta: az Akkermani körzet áthelyezését a déli ukrán SSR-be, az Izmail körzet fő részének Moldvába hagyásával.
Ezt a javaslatot azzal magyarázták, hogy Izmail körzetében a moldovai lakosság viszonylagos többséget alkotott (az 1897-es orosz népszámlálás szerint 39%, az 1927-ben kiadott román népszámlálás szerint pedig 32,5% volt). Maga a megye stratégiai szempontból fontos volt a
1940. július 22-én az "Ukrajna Szovjetunióval való államhatár kialakításáról" című tájékoztatójában Mihail Grechukha, Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának elnöke elutasította ezt a javaslatot is. A fent említett román népszámlálás adatai alapján azzal indokolta az Izmail körzet ukrán státusát, hogy több az orosz és az ukrán, mint a moldovai (24%, 20,3% és 32,5%). A kijevi funkcionárius ragaszkodott ahhoz is, hogy a Dunát az Ukrajnából származó folyó- és tengeri flottilla használja a leghatékonyabban. "Nincs értelme a Dunát befolyásoló szférákra osztani, mind gazdasági, mind stratégiai szempontból" - írta.
Az utolsó érv ravaszsága az volt, hogy a Dnyeper folyami hajózási társaság, amelyre Grechukha gondolt, a folyami flotta uniós népbiztosának strukturális egysége volt. A szovjet Duna Hajózási Társaság, amely a 20. század második felében Izmail városalakító vállalkozásává vált, szintén uniószerű státusszal rendelkezett.
Ennek ellenére az ukrán vezetésnek sokkal erősebb pozíciója volt területi igényeinek védelmében, mert Nikita Hruscsov, Ukrajna CP (b) vezetője a Szovjetunió politikai olimpiáján volt, tagja volt az SZKP Központi Bizottságának Politikai Irodájának (b). A Moldovai Kommunista Párt 1952-ig még az SZKP (b) Központi Bizottságában sem képviseltette magát.
1940. augusztus 2-án, a Moldvai Szovjetunió hivatalos megalakulásával egy napon Kishinev, Izmail, Akkerman és Khotin kerületek fővárosával Ukrajnába került. 1940. augusztus 7-én a Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsa által elfogadott törvény által a déli-Besszarábiai megyék egyesültek az Ukrán Szovjetunió Akkermán régiójába (késõbb Izmail-vé alakultak).
Ráadásul Kijev annyira sietett a területi felvásárlások megszilárdításával, hogy még a köztársaság új határainak térképeit is kiadta, még az MSZSZ-től való végleges körvonalazás előtt. Nyár végén megkezdődött a határ részletezésének folyamata, és meghatározták az egyes határ menti települések összetartozását. A fő küzdelem most Bolgradért és a Dunához való hozzáférésért folyt. Augusztus 28-án az MSZSZ Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége fellebbezést nyújtott be a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségéhez azzal a kéréssel, hogy ezt a területet csatolják Moldvához. Ezt a kérést azonban csak részben teljesítették.
1940. november 1-jén a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletével megállapították a határt az ukrán és a moldáv köztársaság között. Mindössze 6, 20,9 ezer lakosú település költözött el Moldova Izmail körzetéből. Bolgrad továbbra is az ukrán SSR része volt, de az MSSR megkapta Dzhurdzhuleshty falut, amely a Prut folyó Duna összefolyásánál található. Úgy tűnik, hogy a moldovai vezetésnek sikerült megvédenie a köztársaság dunai státusát, mert e falu határától a Duna-partig csak 800 méter volt. A határ azonban a két köztársaság között még mindig a falu és a Duna-part között húzódott.
Az MSZÁR legdélebbi pontján lévén, saját szemével láthatta Európa legnagyobb folyóját, de ahhoz, hogy partját elérje, át kellett lépnie az unióköztársaságok közötti határon.
A háború előtti időszakban a Duna melletti határ felülvizsgálatára vonatkozó állítások lehetetlenek voltak, mivel a Moldvai SSR vezetése az Ukrajna Kommunista Párt ellenőrzése alatt állt. De a Nagy Honvédő Háború alatt, amikor az MSSR vezető testületei evakuálódtak az RSFSR területén, az ukrán befolyás rájuk gyengült.
Az MSZSZ területének felszabadítása után Nikita Salogor, a CPM megbízott első titkára felvetette a Dél-Besszarábiai Köztársasághoz való csatlakozás kérdését. Sztálinhoz intézett megfelelő fellebbezését a Fekete-tenger és a Duna kikötőinek hiánya az MSZÁ-ban, a szántóföld hiánya, a gazdag haltározók, az építőanyagok lerakódása és a barnaszén okozta hiánya. Mindez bőségesen volt az Ukrajnának átengedett besszarábiai földeken. Ezenkívül Salogor rámutatott "Besszarábia területének történelmileg kialakult közös vonására", a Besszarábia déli részén fekvő moldovai lakosság számbeli túlsúlyára az ukránokkal szemben.
Az ilyen politikai bátorság költséges volt Salogor számára, mivel Hruscsov erőfeszítéseivel eltávolították a moldovai kommunista párt vezetésétől. Az ukrán kommunisták vezetője az SZKP Központi Bizottságának plénumán személyesen ellenezte ezt a javaslatot. Szemtanúk szerint a félénk moldovai vezetők nem ragaszkodtak a területi változásokhoz.
1949-ben és 1958-ban Artem Lazarev, a Miniszterek Tanácsának tagja, majd az MSZSZ Legfelsõbb Tanácsának elnöke sikertelenül védte meg a Besszarábia déli részén a köztársaságok közötti határ felülvizsgálatára vonatkozó javaslatokat az unió vezetése elõtt. Az ötvenes évek végén felvetődött az ötlet, hogy a Moldvától délre fekvő sztyepp és Besszarábia ukrán része alapján létrejöjjön a budzsaki autonómia.
1985-ben egy moldovai írói csoport megkereste a Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsának Elnökségét azzal a kéréssel, hogy vizsgálják felül az 1940-es határozatot. A szovjet bürokrácia azonban ebben az ügyben határozottan az ukrán SZSZK oldalán állt.
A Szovjetunió összeomlása és a Moldovai Köztársaság és Ukrajna általi függetlenség megszerzése új fejezetet nyitott Moldova "Duna-történelmében". A 90-es évek végi moldovai-ukrán megállapodásoknak megfelelően Chișinău megkapta a Duna partjának 480 méteres szakaszát Giurgiulesti közelében. Ezt azért cserébe tették meg, hogy az Odessa-Reni autópálya 7 kilométeres szakaszát Kijevbe utazták Palanca moldovai falu közelében.
A Duna-part moldovai szakaszán megkezdődtek a kikötői létesítmények építése, ahol Cahul felől meghosszabbították a vasútvonalat. Jelenleg azonban inaktív, mivel súlyos jogsértésekkel építették, útjait aláássa a Prut folyó tavaszi áradásai.Így a Duna továbbra is egyben közeli és nehezen megközelíthető folyó Moldova számára.
