Nem szokásom, de most cinikusan kezdem: kedves barátaim, ne fogadkozzatok új életet kezdeni, nincs értelme, mi tervezünk, Isten csak nézi, és mások határoznak.
Ha nagyon akarjátok, leszokhattok a dohányzásról, ez csak hasznos lehet, és ha egy egészségügyi tanácsot adhatok: kevesebbet enni, és sokat, sokat sétálni, ez meghosszabbítja az életet.
Ilyenkor, egy új esztendő kezdetén, az ember elgondolkozik, és felteszi a kérdést: hova, milyen irányba tart a világ? Nem az egész univerzumra gondolok – az megy tovább a maga útján, évmilliárdok óta –, hanem a minket körülvevő kicsiny, de számunkra annyira fontos emberi világra. Azt látni, hogy minden zavaros, kiszámíthatatlan, nem tudunk közös hangon értekezni, mert gondolkodásmódunk különbözősége ezt gátolja, viszont egy közös gondolkodásmód nem lehetséges az anyagi és szellemi javak valamelyest igazságos elosztása nélkül. Ezen javak összessége adja tulajdonképpen kultúráink alapját, tehát a szellemi és anyagi nyomorban élők soha nem érthetnek meg bennünket, de mi sem őket, még ha közös nyelven is beszélünk. A ma létező óriási társadalmi egyenlőtlenség megszüntetése nélkül nem tudunk igazságos, harmonikus rendet teremteni a Földön. Pedig ez igenis lehetséges.
Ez a kék bolygó, a Tejút szélén, tökéletesen megfelel az életre. Van levegőnk, ivóvizünk, a fákon nőnek a gyümölcsök, a tengerben úszkálnak a halak, és az erdőkben a számtalan madár énekel… Egy év 365 nap, a bolygó egyes övezeteiben beoszthatjuk négy évszakra. Van egy Hold, ami világit az éjszakai égbolton sok milliárd csillag között. Van egy Nap, ami adja a nappali fényt, néha esik, és ha a kettő egyszerre történik, akkor megjelenik a szivárvány, ami sokszínűen, félkörben lekanyarodik Földünkre, és ahol ezt megérinti, ott egy kincset találunk.
A fenti kis mesét a német szivárványlegendából vettem, sajnos kincset eddig még senki nem talált a szivárvány végén, de az Istennel való szövetség, amit a szivárvány állítólag szimbolizál, is veszélyben van. (Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre).
Szilveszter este megnéztük a kaposvári színház zenés műsorát, szép volt, persze hiányzott a közönség, az igazi szilveszteri hangulat. Aztán, véletlenül, az M5-re kapcsoltam, ahol egy amerikai dokumentumfilm indult, még 1992-ből. A rendező Ron Fricke, a címe: Világok arca. Baraka, ami kb. azt jelenti, hogy lélek, létértelem. Hat kontinens 24 országán és 69 helyszínén futnak végig a képek, minden kommentár nélkül, csak egy nagyszerű zene, és bemutatják azokat a hatalmas ellentéteket és ellentmondásokat, amelyek ma világunkra annyira jellemzőek. A gyönyörű tájak, a természet csodái egyik oldalon, a másikon a túlzsúfoltság, a sok szenny, a hulladékhegyek, a természet rombolása, a fantasztikus nyomor, a másik oldalon a dőzsölés, pocsékolás, a túltermelés és túlfogyasztás. Látni az auschwitzi felhalmozott emberi koponyákat és az ázsiai népirtas csontvázait, de mutatja a fegyverkezés őrületét, a repülőtemetőket, és a vadkapitalizmus áldozatait, az összezsúfoltan, éhbérért dolgozó ázsiai nőket is, szomorú, reménytelen arcvonásaikkal.
A filmet nem lehet leírni, nem lehet magyarázni, nézni kell, és megdöbbenni. Ilyenkor úgy érzem, hogy kár minden szóért, kár a megírt cikkekért, hiszen látni, hogy mi van, mi történik, a filmképek nem hazudnak, a valóságot örökítik meg, szó nélkül mutatják a szomorú valóságot: az emberiséggel nagy bajok vannak.
A film készítése óta közel három évtized telt el, és úgy érzem, a mai helyzet még szomorúbb.
Miért lehetséges, hogy bár vannak zseniális gondolkodók, tudósok és művészek, akik látják a valóságot, megírják, bemutatják, figyelmeztetnek, és még a helyes utat is kijelölik, de a hatalmasok, akiknek a kezében az emberiség irányítása, mégsem hallgatnak rájuk, mennek saját téves elképzeléseik után.
Ezek jutottak most eszembe, 2021 első óráiban, és nem tudom, hogy merjek-e reménykedni…
Hollai Hehs Ottó, Németország
