Megjelent a Reflektorium, blogban 2010. július 12.
http://reflektorium.wordpress.com/2010/07/12/frundaria-2-a-szurke-zona-es-az-artatlansag-velelme/Az alábbi, jórészt jogi eszmefuttatást az teszi szükségessé, hogy vannak jogászaink, akik politikai érveiket és érdekeiket jogelméletbe csomagolják, és ekként próbálják azt megfellebezhetetlen argumentumként eladni. Frunda György érveit az ANI-törvény ellen Székely Ervin is megismétli blogjában – mintegy vitatkozván egy korábbi bejegyzésemmel –, kifejtvén, hogy „súlyosan sértett olyan alkotmányos és demokratikus értékeket, mint az ártatlanság vélelme”.
Nos, álljunk meg ennél a fogalomnál egy-két gondolat erejéig !
Mi is az az ártatlanság vélelme, ha oly gyakran jelenik meg a politikai vitákban, és főleg akkor, ha – mint az könnyen kideríthető – tulajdonképpen csak a közbeszédben probléma, és nem a tárgyalótermekben. Az egyes nemzeti jogrendekbe ugyanis már szilárdan beépült ez az elv, olyannyira, hogy az európai bírói gyakorlat rendkívül kevés esetben állapította meg a sérelmét.
Az könnyen belátható, hogy mi a szerepe a rá való hivatkozásnak a politikai diskurzusban: kitűnő elhárító retorikai formula azokban az esetekben, amikor egy közszereplő bűnügyi felelőssége felmerül. Megfigyelhető, ilyenkor nem jogelvként, hanem tematizációs szabályzó elemként funkcionál, és – kontextustól függően – körülbelül ilyesmiket jelent, hogy „még ne beszéljünk XY felelősségéről, mert a hatóságok semmit sem állapítottak meg”, vagy „hiába vádaskodtok, nincs annak [még] alapja”, vagy egyszerűen azt sugallja, hogy az illető párt még nincs felkészülve arra, hogy szembenézzen politikusa törvénysértésével, és odázni akarja ezt.
Frunda hivatkozása az „ártatlanság vélelmére” az ANI-kérdésben azért érdekes, mert itt sokkal rafináltabban próbál jogelvi kérdésként feltüntetni egy politikai kérdést.
Mi is ez az elv? Klasszikus meghatározásában az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg. Ezt rögzíti az ENSZ által 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint az Európai Emberjogi Egyezmény. A jogi eljárások területén ez az elv a következőket jelenti: a) hatóság nem jelentheti ki senkinek a bűnösségét mindaddig, amíg azt bíróság jogerősen ki nem mondta; b) a vádra hárul a bizonyítás kötelezettsége.
Ezek imperatív feltételei e jogelv érvényesülésének, de ebből nem következik, hogy a bűnmegelőzésben is hasonló, imperatív módon érvényesülő konzekvenciái lennének az ártatlanság vélelmének. Az államoknak a büntetőigény érvényesítésében hatékony eszközökre van szükségük, olyan eszközökre, amelyek érinthetik bizonyos egyéni jogok érvényesülését. Ennek klasszikus esete az előzetes letartóztatás intézménye, amelyre akkor kerül sor, amikor még ítéletet nem mondtak ki a gyanúsított vagy vádlott személyére. A jogtudományi doktrína álláspontja erre az, hogy az egyén személyi szabadságának a jogerős ítéletet megelőző bírói korlátozása nem jelenti az érintett bűnösként való kezelését, tehát azt, hogy az ártatlanság vélelme csorbulna – csupán a büntetőigény hatékony érvényesítését célzó intézkedésről van szó (amely természetesen felvet konkrét kérdéseket és aggályokat).
A bűnözés folyamatosan táguló lehetőségvilágában egyre több téren és egyre komplexebb eljárások formájában vált szükségessé az bűnmegelőző ellenőrzés. Közismert, hogy a bűnözés és a bűnüldözés technikai értelemben egymást gerjesztő folyamatok; ezért az eredményes bűnmegelőzés technikáinak olykor oly mértékben beavatkozóaknak kell lenniük az emberi élet egyes területein, hogy könnyen rájuk lehet mondani, eleve abból indulnak ki, hogy az emberek többsége potenciális bűnöző. Egy példa: a pénzmosás megakadályozása vezettette be 2006-ban – európai egyezmények alapján – azt az intézkedést Romániában, hogy a 10.000 euró fölötti tranzakciókat a bankoknak jelezniük kell a hatóságnak, amely azt aztán adatbázisában raktározza el (feladó és címzett kilétével egyszerre). Itt nem csupán a banktitok korlátozásáról van tehát szó, hanem arról a benyomásunkról is, hogy bárki, aki ekkora összeg fölött banki tranzakciót eszközöl, az tulajdonképpen potenciális bűnöző. Azonban könnyű belátni: az intézkedés szükséges.
Nos, a politika és a korrupció egymásbafonódását is ilyen drasztikusan érvényesülő keretek közt, ilyen újszerű eszközökkel kell megakadályozni. Amint a pénzmosás esetén ki kell rajzolni a lehetséges elkövetőknek azt a nagyobb körét, amelyből a pénzmosók kiszűrhetők, ugyanúgy bizonyul szükségesnek a politikából élő vagyonosodók nagyobb körének a világos körberajzolása és akár külön eljárásrend alapján történő ellenőrzése annak érdekében, hogy abból kiszűrhetőek legyenek a tényleges korruptak.
Azt ugyanis sem Frunda György, sem Székely Ervin nem tagadhatja, hogy a politikai elit parlamenti és kormányzati része hatalmas gazdasági lehetőségek birtokában van, folyamatosan a kísértések kertjében bódorog, és gyakran él is olyan lehetőségekkel, amelyek jó része egy sajátos szürke zónába tartozik.
Mi ez a szürke zóna? Úgy gondolom, a helyzeti előnnyel való olyan élés, amely nem minden esetben törvényellenes, de amely, amellett, hogy folyamatosan felvet erkölcsi problémákat, mégis a folyamatos törvénysértés legkörmönfontabb lehetőségeit rejti magában. Ezt a szürke zónát – amelyben tehát zavarosan egymásba mosódik az információtöbblettel és a döntési pozíciókkal való erőfölény kihasználása a korrupcióval – kell az ANI-törvényben megszabott keretben, eddig nem megszokott eszközökkel ellenőrízni. És ha ez a nyilvánosságnak teret engedő ellenőrzés nem jelenti az ellenőrző hatóság verdiktumát arra nézve, hogy hogy „ki bűnös”, hanem ennek eldöntése a bíróságra marad, akkor az ártatlanság vélelme nem sérül. Márpedig az ANI-törvény nem iktatja ki a bíróságot.
És azt most még fel sem hoztam, hogy a politikusaknak a magánélet láthatóságát illetően magasabb tűrőképességgel kell rendelkezniük, mint választóiknak, az átlagpolgároknak. Bakk Miklós
Napokon át zúgott a sajtó Frunda György ámokfutásától, melynek eredménye a Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) kivéreztetése lett. Megszólaltak civil szervezetek és szakértői think tank-ek (SAR, IPP), sőt, még néhány nagykövet is (a brit, az amerikai) diplomatikus nemtetszésének adott hangot. Az Európai Bizottság pedig bírált, aminek a következményei, nyilván, nem maradnak el…
Persze, mindhiába.
A sajtóban csak a háborgó és ironikus kritika hangjai hallatszottak, és a kommentárokat olvasván szinte csodálkozhatunk, hogy a román köznyelv innovatív használatában ki-kitűnő román újságírók most miért nem találtak újabb szellemes kifejezést a közvéleménnyel ily arrogáns módon szembehelyezkedő politikai önérdekérvényesítésre. Például ilyet, hogy: frundăria.
A köznevesítésnek ugyanis az adna értelmet, hogy Frunda az ANI-kérdésben véghez vitt „munkájával” tulajdonképpen a román politika egy eddig láthatatlan, inkább csak sejthető, de mindazonáltal tartósan fennálló nagykoalíciójának adott arcot. Olyan nagykoalícióról van szó, amely – kormányzati pozíció ide, vagy oda – a teljes politikai elit fundamentális érdekazonosságára épül, és amelyet talán a politikatudományban immár terminus technicusként is használt kartellpárt fogalmával lehet jól magyarázni. Amint azt leírták (például itt), a modern kartellpártok csak úgy tudnak fennmaradni, hogy az állam részeivé válnak. Vagyonukat, apparátusukat csak úgy tudják fenntartani, ha közvetlenül vagy közvetve, de nagyjából folyamatosan részesülnek az állami költségvetésből: az „államipénz-infúzió” (Juhász Gábor kifejezése) kérdése számukra lényegében a lenni vagy nem lenni kérdése.
Bár ez a kartellesedés a legtöbb európai politikai rendszerben fennáll, mégis a Frunda nevével fémjelzett román érdekkoalíciónak van egy sajátos vonása, ami az „államipénz-infúzió” romániai módját eléggé sajátossá teszi.
Nyugatabbra a pártok számára a közigazgatási pozíciók megszállása a bónusz, és kormányra kerülés esetén ez jelenti fő éltető közegüket, ínségesebb periódusokban pedig – ellenzékben – mindegyik párt visszavonul saját parkolópályáira, melyeket maga alakított ki a civil társadalomban, és amelyeknek fenntartására a normatív pártfinanszírozás révén még ellenzékben is kap állami pénzeket.
Románia sajátos karakterét az adja, hogy a kormánytagság bónuszai jóval jelentősebbek, mert a napnyugati rendszerekhez képest több infúziós csatorna jut a pártoknak, jóval lazább törvényességi feltételek – tehát kellő ellenőrizhetetlenség – mellett, miközben a parkolópályák kialakulatlanabbak, következésképpen bizonytalanabbak. Ebből következően a politikai harc ádázabb, gazdasági motivációja pedig jóval egyén-, azaz politikuscentrikusabb, mint nyugaton, ahol a politika gazdasági motivációja pártcentrikusabb, azaz a párt már létező, megszervezett hátországával – parkolópályáival – függ össze. A román politikusoknak kormányon kell megteremteniük azokat a tartalékokat, amelyekkel az ellenzéki időszakot egyéni politikai vállalkozóként át tudják vészelni.
E karakter következménye a sajátos román politikai laissez faire, amely a túlélni és túlélni hagyni elvét jelenti. Az ádáz politikai harc csupán az infúziós csatornák uralásáért folyik, de nem irányul olyan politikai célokra, amelyek e csatornák szűkítését és szélesebb körű, nagyobb nyilvánosságot bevonó kontrollját jelentik.
Az Európai Unió által szorgalmazott ANI egy ilyen ellenőrzés lehetőségét teremtette volna meg, és Frunda képében a túlélni és túlélni hagyni hallgatólagos politikai konszenzusa torpedózta meg ezt az intézményt.
De miért pont Frunda révén jelent meg ez a sajátos politikai laissez faire?
Ennek két oka is lehet.
Az egyik: maga az RMDSZ. Mert az RMDSZ az a párt, amely nem csupán érdekelt a folyamatos kormányon maradásban – ebben, ugyebár, minden párt érdekelt –, hanem azt eddig meg is tudta valósítani ügyes kispárti stratégiájával. Az elmúlt jó egy évtized során sikerült fenntartania és konszolidálnia koalícióképességét mind a román bal-, mind a jobboldal felé. Logikus konzekvenciája ennek, hogy érdekében áll fenntartani ezt a rendszert, és inkább megteheti, mint a nagyobb román pártok, hiszen az érzületi alapon elmagyarázott erdélyi összmagyar érdekkel bármit könnyen legitimál választói előtt. A „magyar érdek” szólama az RMDSZ politikai kisgömböce, amely bármilyen problémát le tud nyelni anélkül, hogy kirepedne. Egyébként pedig az infúziós csatornák iránti RMDSZ-érdekre az idei februári, 100-as számú kormányhatározat nyújt jó rálátást, amely magát a Szövetséget jelöli meg a romániai magyar kisebbségnek szánt költségvetési támogatások kezelőjeként.
A másik ok alighanem Frunda karrierjében rejlik. Látható ugyanis, hogy a székely RMDSZ-elit megerősödésével és az EP-képviselet előtérbe kerülésével személye marginalizálódott az RMDSZ-en belül. ANI-ámokfutása ezért karrierkalkulusként is értelmezhető. A túlélni és túlélni hagyni kultúrájához jól illeszkedett a sztárügyvéd és a szenátor munkakörének harmonizálása, a szenátus és a bukaresti törvényszékek közötti elegáns szaladgálás és befolyástranszfer, a tárgyalóteremben és a törvényhozásban mondott védőbeszédek könnyed összekapcsolhatósága. Ha ennek vége szakad – gondolhatja most az ügyvéd Frunda –, akkor hasznos lehet egy világos jelzést adni azoknak a potenciális ügyfeleknek, akik a politikában jól megmártózott, de onnan már kilépő ügyvéd kapcsolatait igénylik majd a bíróság előtt. És akik biztosak akarnak lenni abban, hogy az ANI ellen fellépő szenátor tényleg sokat őriz még politikai kapcsolataiból.
Gyorgy Frunda, lasa-ne!
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség hívja vissza a korrupció mellett kardoskodó szenátorait!
A romániai civil társadalom sajnálattal veszi tudomásul, hogy az RMDSZ egyes markáns politikusai – elsősorban Frunda György szenátor – az utóbbi években mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák a korrupció ellen tevékenykedők munkáját. Így történt ez a közelmúltban is. Ezen a héten, az ANI-törvény vitája közben épp Frunda György szenátor javasolta a legdurvább módosításokat. Tulajdonképpen neki tudható be a Feddhetetlenségi Ügynökség „lefejezése”, mivel az ő javaslata alapján került ki a törvényből a tisztségviselők vagyoni helyzetét ellenőrző passzus. Ugyanakkor az ülésvezető Frunda arrogáns stílusával megakadályozta, hogy mások is elmondhassák véleményüket a tervezetről. Lehetetlenné tette, hogy kiegyensúlyozott vita alakuljon ki, ahol azok a szenátorok is elmondhatták volna a véleményüket, akik más nézőponton voltak. Emiatt sokan úgy hozták meg a döntésüket, hogy nem ismerték alaposan a megszavazott jogszabályt.
A jelenlegi gazdasági válság közepette úgy gondoljuk, hogy Frunda György szenátor – és mindazok cselekedete, akik vele együtt megszavazták ezt a törvényt a Szenátus Jogi Bizottságában – sértő és megalázó a lakosságra nézve, akiktől elvárják, hogy áldozatot hozzanak miközben ők a minimális átláthatóságot vagy felelősséget sem vállalják.
Felkérjük a romániai magyar közösséget, hogy ne küldjön több „Frunda Györgyöt” a Parlamentbe és gyakoroljanak nyomást az RMDSZ-re! Emlékeztessék választott vezetőiket arra, hogy a szövetség alakulásakor milyen célokat fogalmaztak meg a haladás szellemében, a reformok jegyében!
Societatea Academica din Romania
Freedom House Romania
Institutul pentru Politici Publice
Centrul Roman de Politici Europene
Active Watch – Agentia de Monitorizare a Presei
Grupul pentru Dialog Social
Centru pentru Jurnalism Independent
Societatea Timisoara
Academia de Advocacy
2010. július 8.
Frundăria
Posted by Bakk MiklósPersze, mindhiába.
A sajtóban csak a háborgó és ironikus kritika hangjai hallatszottak, és a kommentárokat olvasván szinte csodálkozhatunk, hogy a román köznyelv innovatív használatában ki-kitűnő román újságírók most miért nem találtak újabb szellemes kifejezést a közvéleménnyel ily arrogáns módon szembehelyezkedő politikai önérdekérvényesítésre. Például ilyet, hogy: frundăria.
A köznevesítésnek ugyanis az adna értelmet, hogy Frunda az ANI-kérdésben véghez vitt „munkájával” tulajdonképpen a román politika egy eddig láthatatlan, inkább csak sejthető, de mindazonáltal tartósan fennálló nagykoalíciójának adott arcot. Olyan nagykoalícióról van szó, amely – kormányzati pozíció ide, vagy oda – a teljes politikai elit fundamentális érdekazonosságára épül, és amelyet talán a politikatudományban immár terminus technicusként is használt kartellpárt fogalmával lehet jól magyarázni. Amint azt leírták (például itt), a modern kartellpártok csak úgy tudnak fennmaradni, hogy az állam részeivé válnak. Vagyonukat, apparátusukat csak úgy tudják fenntartani, ha közvetlenül vagy közvetve, de nagyjából folyamatosan részesülnek az állami költségvetésből: az „államipénz-infúzió” (Juhász Gábor kifejezése) kérdése számukra lényegében a lenni vagy nem lenni kérdése.
Bár ez a kartellesedés a legtöbb európai politikai rendszerben fennáll, mégis a Frunda nevével fémjelzett román érdekkoalíciónak van egy sajátos vonása, ami az „államipénz-infúzió” romániai módját eléggé sajátossá teszi.
Nyugatabbra a pártok számára a közigazgatási pozíciók megszállása a bónusz, és kormányra kerülés esetén ez jelenti fő éltető közegüket, ínségesebb periódusokban pedig – ellenzékben – mindegyik párt visszavonul saját parkolópályáira, melyeket maga alakított ki a civil társadalomban, és amelyeknek fenntartására a normatív pártfinanszírozás révén még ellenzékben is kap állami pénzeket.
Románia sajátos karakterét az adja, hogy a kormánytagság bónuszai jóval jelentősebbek, mert a napnyugati rendszerekhez képest több infúziós csatorna jut a pártoknak, jóval lazább törvényességi feltételek – tehát kellő ellenőrizhetetlenség – mellett, miközben a parkolópályák kialakulatlanabbak, következésképpen bizonytalanabbak. Ebből következően a politikai harc ádázabb, gazdasági motivációja pedig jóval egyén-, azaz politikuscentrikusabb, mint nyugaton, ahol a politika gazdasági motivációja pártcentrikusabb, azaz a párt már létező, megszervezett hátországával – parkolópályáival – függ össze. A román politikusoknak kormányon kell megteremteniük azokat a tartalékokat, amelyekkel az ellenzéki időszakot egyéni politikai vállalkozóként át tudják vészelni.
E karakter következménye a sajátos román politikai laissez faire, amely a túlélni és túlélni hagyni elvét jelenti. Az ádáz politikai harc csupán az infúziós csatornák uralásáért folyik, de nem irányul olyan politikai célokra, amelyek e csatornák szűkítését és szélesebb körű, nagyobb nyilvánosságot bevonó kontrollját jelentik.
Az Európai Unió által szorgalmazott ANI egy ilyen ellenőrzés lehetőségét teremtette volna meg, és Frunda képében a túlélni és túlélni hagyni hallgatólagos politikai konszenzusa torpedózta meg ezt az intézményt.
De miért pont Frunda révén jelent meg ez a sajátos politikai laissez faire?
Ennek két oka is lehet.
Az egyik: maga az RMDSZ. Mert az RMDSZ az a párt, amely nem csupán érdekelt a folyamatos kormányon maradásban – ebben, ugyebár, minden párt érdekelt –, hanem azt eddig meg is tudta valósítani ügyes kispárti stratégiájával. Az elmúlt jó egy évtized során sikerült fenntartania és konszolidálnia koalícióképességét mind a román bal-, mind a jobboldal felé. Logikus konzekvenciája ennek, hogy érdekében áll fenntartani ezt a rendszert, és inkább megteheti, mint a nagyobb román pártok, hiszen az érzületi alapon elmagyarázott erdélyi összmagyar érdekkel bármit könnyen legitimál választói előtt. A „magyar érdek” szólama az RMDSZ politikai kisgömböce, amely bármilyen problémát le tud nyelni anélkül, hogy kirepedne. Egyébként pedig az infúziós csatornák iránti RMDSZ-érdekre az idei februári, 100-as számú kormányhatározat nyújt jó rálátást, amely magát a Szövetséget jelöli meg a romániai magyar kisebbségnek szánt költségvetési támogatások kezelőjeként.
A másik ok alighanem Frunda karrierjében rejlik. Látható ugyanis, hogy a székely RMDSZ-elit megerősödésével és az EP-képviselet előtérbe kerülésével személye marginalizálódott az RMDSZ-en belül. ANI-ámokfutása ezért karrierkalkulusként is értelmezhető. A túlélni és túlélni hagyni kultúrájához jól illeszkedett a sztárügyvéd és a szenátor munkakörének harmonizálása, a szenátus és a bukaresti törvényszékek közötti elegáns szaladgálás és befolyástranszfer, a tárgyalóteremben és a törvényhozásban mondott védőbeszédek könnyed összekapcsolhatósága. Ha ennek vége szakad – gondolhatja most az ügyvéd Frunda –, akkor hasznos lehet egy világos jelzést adni azoknak a potenciális ügyfeleknek, akik a politikában jól megmártózott, de onnan már kilépő ügyvéd kapcsolatait igénylik majd a bíróság előtt. És akik biztosak akarnak lenni abban, hogy az ANI ellen fellépő szenátor tényleg sokat őriz még politikai kapcsolataiból.
Frunda György, vegyél egy szünetet!
iulie 2nd, 2010 Gyorgy Frunda, lasa-ne!A Romániai Magyar Demokrata Szövetség hívja vissza a korrupció mellett kardoskodó szenátorait!
A romániai civil társadalom sajnálattal veszi tudomásul, hogy az RMDSZ egyes markáns politikusai – elsősorban Frunda György szenátor – az utóbbi években mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák a korrupció ellen tevékenykedők munkáját. Így történt ez a közelmúltban is. Ezen a héten, az ANI-törvény vitája közben épp Frunda György szenátor javasolta a legdurvább módosításokat. Tulajdonképpen neki tudható be a Feddhetetlenségi Ügynökség „lefejezése”, mivel az ő javaslata alapján került ki a törvényből a tisztségviselők vagyoni helyzetét ellenőrző passzus. Ugyanakkor az ülésvezető Frunda arrogáns stílusával megakadályozta, hogy mások is elmondhassák véleményüket a tervezetről. Lehetetlenné tette, hogy kiegyensúlyozott vita alakuljon ki, ahol azok a szenátorok is elmondhatták volna a véleményüket, akik más nézőponton voltak. Emiatt sokan úgy hozták meg a döntésüket, hogy nem ismerték alaposan a megszavazott jogszabályt.
A jelenlegi gazdasági válság közepette úgy gondoljuk, hogy Frunda György szenátor – és mindazok cselekedete, akik vele együtt megszavazták ezt a törvényt a Szenátus Jogi Bizottságában – sértő és megalázó a lakosságra nézve, akiktől elvárják, hogy áldozatot hozzanak miközben ők a minimális átláthatóságot vagy felelősséget sem vállalják.
Felkérjük a romániai magyar közösséget, hogy ne küldjön több „Frunda Györgyöt” a Parlamentbe és gyakoroljanak nyomást az RMDSZ-re! Emlékeztessék választott vezetőiket arra, hogy a szövetség alakulásakor milyen célokat fogalmaztak meg a haladás szellemében, a reformok jegyében!
Societatea Academica din Romania
Freedom House Romania
Institutul pentru Politici Publice
Centrul Roman de Politici Europene
Active Watch – Agentia de Monitorizare a Presei
Grupul pentru Dialog Social
Centru pentru Jurnalism Independent
Societatea Timisoara
Academia de Advocacy
