megjelent a www.szabadsag.ro-ban 2010.jul.13.
Az arany az emberiséggel egyidős kísértés. Funkcionalitását és hasznosságát aligha értékelhetjük többre, mint a gyémántét: státusz és presztízsszimbólum, az emberi mohóság, hatalomvágy és önsovén egoizmus csillogó, nemegyszer véres mementója. Évezredek óta a föld tonnáit mozgatják meg érte, úgy, mintha egy mélyinterjút készítenénk lelkiismeret-furdalás nélkül: múltunk legmélyére mászunk, hogy jelenünket ékesítsük efemer örömökkel.
Verespatak tragédiája egy mentalitástörténeti fossziliaként fog évtizedek múlva fennmaradni. Fájó tanúja lesz annak, hogy egy identitászavaros ország kulturális értékeit és egyedülálló örökségét eladta és elpazarolta. Az Ompoly-menti arany sorsa és példája újra és újra felveti a kérdést: az arany (értsd: jelenünk felékesítése) vagy a múlt, a kulturális örökség a fontosabb?
A kérdés ördögi kört szül, amely múzeumigazgatókat taszít le, miniszterekre vet rossz fényt és egész településeket kerget a hontalanság és az árvaság keserűségébe. Vitathatatlan, hogy az Érchegységben található aranymennyiség óriási gazdasági potenciált jelent mind a mai napig, így ezt a jelenséget egyetlen gazdasági rendszer, állam sem hagyhatja figyelmen kívül. Ám tény az is, hogy az a kulturális örökség, amely az RMGC (Roşia Montana Gold Corporation) munkálatai révén fog örökre elveszni, egyedülálló az egész világon. Elpazarolása, tönkretétele kulturális öngyilkosság, barbár identitásvesztés, amelyre csak a totalitárius államokban találunk példát (Ceauşescu falurombolása, Pol Pot városrombolása, a tálibok szoborpusztításai, stb.).
Mint történészhallgató és az ókor szerelmese, bátorkodom egy igen merész, de több analógiával is alátámasztható kérdéssel előállni, csatlakozva a természeti és kulturális tragédiával fenyegető RMGC projektje ellen vívott küzdelemhez: hogyan és miért válhatna az Érchegység turisztikai paradicsommá, az UNESCO Világörökségének részévé?
Erdély földjében mind a mai napig római emlékek pihennek. Ugyanolyan mozgalmas, multikulturális világ bontakozott ki és virult ebben a térségben, mint Galliában, Germániában. Itt is római katonák, légiók, tucatnyi etnikum fiai és lányai masíroztak, kereskedtek és élték mindennapjaikat. Sokuk latinul beszélt, ezernyi istent imádtak és a mesékből, könyvekből ismert monumentális épületek és lélegzetelállító szobrok másaival és provinciális utánzataival igyekeztek a mindennapokat szebbé, esztétikusabbá tenni. Az ókori „Erdély” azaz Dácia szerves része volt annak a Római Birodalomnak, amelynek örökségét mindennapjainkban is hordozzuk: igenis van élő kapcsolat a jelen és az ókor között. Jogállamiságunk, törvényeink, európaiságunk, építészetünk, kultúránk nagy része az ókorban gyökerezik. Ennek a római civilizációnak a nyomai felett járunk ma is. Románia, a többi római kultúrával rendelkező országgal ellentétben igen kétesen és furcsán használja ki ezt a felbecsülhetetlen értéket. Városainkban ugyan ott virít a Mussolini-féle anyafarkas, egy-egy utca, hotel vagy tér visel egy római nevet, töredékesen és vitatható módszerekkel feltárt régészeti lelőhelyeinken néha találunk egy-két idegen nyelvű táblát is, de összességében bátorkodhatunk kijelenteni, hogy Erdély római öröksége továbbra is méltatlan feledésre van ítélve. Országok egész sora dollármilliókat ad egy-egy római oszlopfőért, egy latin feliratért, hogy múzeumait, városait – egyszóval kulturális identitását – patinásabbá, latinosabbá tegye. Nekünk másfél évszázad római öröksége nyugszik a lábunk alatt, olyan mennyiségben, amelyhez fogható kevés akad egész Európában: Dácia rómaisága és leletegyüttesének nagy része továbbra is feltáratlan, ami pedig előkerült, az is legfeljebb szakirodalmi csemege, amelyet a nagyközönség, a turizmus, vagy akár az ipar meg sem ért, fel se fog.
Verespatak aranya már a rómaiak előtt is vonzó kincs volt. Hérodotosz szerint már a Kr.e. VI. században is bányásztak itt a szkítákkal rokon agathürszoszok, folytatva ezt a későbbi géta-dák lakosság bizonyított tevékenységével. A dák bányászat kutatásának egyik kiváló helyszíne lenne ez a térség – már ha akadna szakértő és igény erre.
Alburnus Maior, a Római Birodalom egyik legnagyobb bányászati központja, az Érchegység gazdasági húzótelepülése és Dácia egyik legintenzívebben rómaiasodott városa lett. Gazdasági jelentőségét tükrözik az epigráfiai adatok, amelyekből megismerhetjük Ampelum (Zalatna), Alburnus Maior (Verespatak), Immenosum, Deusara és annak a mintegy negyven római lelőhelynek, településnek az életét, amelynek nyomait mai napig régészeti leletek sokasága bizonyítja. A térség aranya olyan fontos volt a római császároknak, hogy közvetlenül a hódítást követően (Kr.u. 106-ban) Traianus procurator aurariarum-ot, azaz „aranyfelelőst” rendelt az Érchegység bányáinak és az onnan előkerült javak igazgatásának élére. A „bányászati miniszter” teljes bürokratikus gárdával – tabularii, auditores tabularii, dispensatores, scribae – és azok családjával érkezett a festői Érchegységbe. Őket követték a főleg Dalmatiából hozott illírek, akiknek nyomait városok, temetők, templomok, feliratok, szobrok és isteneik neve jelzi. Jelenlétük és mindennapjaik leghíresebb tanúi azok a viaszos táblácskák (tabellae ceratae), amelyek nemcsak a római jog nemzetközi hírű és a világon egyedülálló forrásai, hanem az ókori ember – és a bányászélet – mindennapjainak törékeny tanúbizonyságai.
Alburnus Maiorhoz hasonló bányászközpont alig akadt a Római Birodalomban. Ma, ami még ismert – a britanniai Dolaucothi, vagy a hispániai Las Médulas – teljességében feltárt, elsőszámú nemzeti örökség. Mi több, a spanyolországi római aranybánya 1997 óta a Világörökség része.
Mindkét régészeti lelőhely ma turisták tízezreit vonzza. A kellően és impozánsan feltárt aknák, a bányatelepülések, a megfelelő tájékoztatók és az e köré felépített turistaparadicsom és kecsegtető tájkép valóságos iparlánccá alakította a római nyomokat. Bizonyára van még arany az angol és a spanyol földben is, mégis, ezek az országok képesek voltak kapzsiságukat feladni kulturális örökségük és természeti értékeik védelméért és megőrzéséért.
Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Verespatak (Alburnus Maior) és Zalatna (Ampelum) római öröksége mellett eltörpülnek az említett példák: közel száz kilométer bányarendszerből több kilométer maradt még feltáratlan, amely elképesztő leletekkel kecsegtethet (további viasztáblák, feliratok), egész településrészek, temetők és birodalmi szinten jó állapotban fennmaradt középületek vannak még a föld alatt, nem beszélve a középkori és újkori bányászat és bányászélet emlékeinek egyedülálló gazdagságáról.
Verespatak mindenestől egy bányászati emlékhely. Egy hangulat, életérzés és évezredes életmód tájba, kőbe, alagutakba vésett és mart nyoma, amelyet semmi sem tud, és nem szabad elpusztítson. A dús erdők, a sziklás hegyek, a friss levegő és az egyedülálló történelmi örökség olyan turisztikai potenciált nyújt ennek a térségnek, amely csattanásig kecsegtet. Szálloda és motelrendszer épülhetne a tájba, az utak, az épületek, a történelmi örökség felújításával, a lelőhelyek szakmai és turisztikai szempontból történő rendbeigazításával, a többnyelvű információs központok és a változatos turisztikai útvonalak révén nemcsak a kulturturizmusnak, de a természetszeretőknek, kalandvágyóknak, hegymászóknak és az extrém sport kedvelőinek is Romániában még nem látott központját lehetne kialakítani. Most ezt az utópiát, valamint egész Európa történelmi örökségének egy jellegzetes szeletét fenyegeti ismét egyre kézzelfoghatóbban az aranyláz.
A rómaiak is az aranyért jöttek. Ám másfél évszázados ittlétük megváltoztatta a térség kulturális és szellemi sorsát és identitását. Új alapokat hozott létre, amelyre mai napig támaszkodunk – láthatatlanul. Kétezer év után most ismét mérlegen a kérdés: hagyjuk, hogy jöjjön egy újabb hódító? Mit hoz ő? Mit nyújt ez az új „római”? Nyújt, vagy csak visz? Kétezer év szellemi és tárgyi öröksége kötelez mindenkit, hogy a kérdésre felelősségteljes választ adjon… T.Szabó Csaba
A kérdés ördögi kört szül, amely múzeumigazgatókat taszít le, miniszterekre vet rossz fényt és egész településeket kerget a hontalanság és az árvaság keserűségébe. Vitathatatlan, hogy az Érchegységben található aranymennyiség óriási gazdasági potenciált jelent mind a mai napig, így ezt a jelenséget egyetlen gazdasági rendszer, állam sem hagyhatja figyelmen kívül. Ám tény az is, hogy az a kulturális örökség, amely az RMGC (Roşia Montana Gold Corporation) munkálatai révén fog örökre elveszni, egyedülálló az egész világon. Elpazarolása, tönkretétele kulturális öngyilkosság, barbár identitásvesztés, amelyre csak a totalitárius államokban találunk példát (Ceauşescu falurombolása, Pol Pot városrombolása, a tálibok szoborpusztításai, stb.).
Mint történészhallgató és az ókor szerelmese, bátorkodom egy igen merész, de több analógiával is alátámasztható kérdéssel előállni, csatlakozva a természeti és kulturális tragédiával fenyegető RMGC projektje ellen vívott küzdelemhez: hogyan és miért válhatna az Érchegység turisztikai paradicsommá, az UNESCO Világörökségének részévé?
Erdély földjében mind a mai napig római emlékek pihennek. Ugyanolyan mozgalmas, multikulturális világ bontakozott ki és virult ebben a térségben, mint Galliában, Germániában. Itt is római katonák, légiók, tucatnyi etnikum fiai és lányai masíroztak, kereskedtek és élték mindennapjaikat. Sokuk latinul beszélt, ezernyi istent imádtak és a mesékből, könyvekből ismert monumentális épületek és lélegzetelállító szobrok másaival és provinciális utánzataival igyekeztek a mindennapokat szebbé, esztétikusabbá tenni. Az ókori „Erdély” azaz Dácia szerves része volt annak a Római Birodalomnak, amelynek örökségét mindennapjainkban is hordozzuk: igenis van élő kapcsolat a jelen és az ókor között. Jogállamiságunk, törvényeink, európaiságunk, építészetünk, kultúránk nagy része az ókorban gyökerezik. Ennek a római civilizációnak a nyomai felett járunk ma is. Románia, a többi római kultúrával rendelkező országgal ellentétben igen kétesen és furcsán használja ki ezt a felbecsülhetetlen értéket. Városainkban ugyan ott virít a Mussolini-féle anyafarkas, egy-egy utca, hotel vagy tér visel egy római nevet, töredékesen és vitatható módszerekkel feltárt régészeti lelőhelyeinken néha találunk egy-két idegen nyelvű táblát is, de összességében bátorkodhatunk kijelenteni, hogy Erdély római öröksége továbbra is méltatlan feledésre van ítélve. Országok egész sora dollármilliókat ad egy-egy római oszlopfőért, egy latin feliratért, hogy múzeumait, városait – egyszóval kulturális identitását – patinásabbá, latinosabbá tegye. Nekünk másfél évszázad római öröksége nyugszik a lábunk alatt, olyan mennyiségben, amelyhez fogható kevés akad egész Európában: Dácia rómaisága és leletegyüttesének nagy része továbbra is feltáratlan, ami pedig előkerült, az is legfeljebb szakirodalmi csemege, amelyet a nagyközönség, a turizmus, vagy akár az ipar meg sem ért, fel se fog.
Verespatak aranya már a rómaiak előtt is vonzó kincs volt. Hérodotosz szerint már a Kr.e. VI. században is bányásztak itt a szkítákkal rokon agathürszoszok, folytatva ezt a későbbi géta-dák lakosság bizonyított tevékenységével. A dák bányászat kutatásának egyik kiváló helyszíne lenne ez a térség – már ha akadna szakértő és igény erre.
Alburnus Maior, a Római Birodalom egyik legnagyobb bányászati központja, az Érchegység gazdasági húzótelepülése és Dácia egyik legintenzívebben rómaiasodott városa lett. Gazdasági jelentőségét tükrözik az epigráfiai adatok, amelyekből megismerhetjük Ampelum (Zalatna), Alburnus Maior (Verespatak), Immenosum, Deusara és annak a mintegy negyven római lelőhelynek, településnek az életét, amelynek nyomait mai napig régészeti leletek sokasága bizonyítja. A térség aranya olyan fontos volt a római császároknak, hogy közvetlenül a hódítást követően (Kr.u. 106-ban) Traianus procurator aurariarum-ot, azaz „aranyfelelőst” rendelt az Érchegység bányáinak és az onnan előkerült javak igazgatásának élére. A „bányászati miniszter” teljes bürokratikus gárdával – tabularii, auditores tabularii, dispensatores, scribae – és azok családjával érkezett a festői Érchegységbe. Őket követték a főleg Dalmatiából hozott illírek, akiknek nyomait városok, temetők, templomok, feliratok, szobrok és isteneik neve jelzi. Jelenlétük és mindennapjaik leghíresebb tanúi azok a viaszos táblácskák (tabellae ceratae), amelyek nemcsak a római jog nemzetközi hírű és a világon egyedülálló forrásai, hanem az ókori ember – és a bányászélet – mindennapjainak törékeny tanúbizonyságai.
Alburnus Maiorhoz hasonló bányászközpont alig akadt a Római Birodalomban. Ma, ami még ismert – a britanniai Dolaucothi, vagy a hispániai Las Médulas – teljességében feltárt, elsőszámú nemzeti örökség. Mi több, a spanyolországi római aranybánya 1997 óta a Világörökség része.
Mindkét régészeti lelőhely ma turisták tízezreit vonzza. A kellően és impozánsan feltárt aknák, a bányatelepülések, a megfelelő tájékoztatók és az e köré felépített turistaparadicsom és kecsegtető tájkép valóságos iparlánccá alakította a római nyomokat. Bizonyára van még arany az angol és a spanyol földben is, mégis, ezek az országok képesek voltak kapzsiságukat feladni kulturális örökségük és természeti értékeik védelméért és megőrzéséért.
Minden elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Verespatak (Alburnus Maior) és Zalatna (Ampelum) római öröksége mellett eltörpülnek az említett példák: közel száz kilométer bányarendszerből több kilométer maradt még feltáratlan, amely elképesztő leletekkel kecsegtethet (további viasztáblák, feliratok), egész településrészek, temetők és birodalmi szinten jó állapotban fennmaradt középületek vannak még a föld alatt, nem beszélve a középkori és újkori bányászat és bányászélet emlékeinek egyedülálló gazdagságáról.
Verespatak mindenestől egy bányászati emlékhely. Egy hangulat, életérzés és évezredes életmód tájba, kőbe, alagutakba vésett és mart nyoma, amelyet semmi sem tud, és nem szabad elpusztítson. A dús erdők, a sziklás hegyek, a friss levegő és az egyedülálló történelmi örökség olyan turisztikai potenciált nyújt ennek a térségnek, amely csattanásig kecsegtet. Szálloda és motelrendszer épülhetne a tájba, az utak, az épületek, a történelmi örökség felújításával, a lelőhelyek szakmai és turisztikai szempontból történő rendbeigazításával, a többnyelvű információs központok és a változatos turisztikai útvonalak révén nemcsak a kulturturizmusnak, de a természetszeretőknek, kalandvágyóknak, hegymászóknak és az extrém sport kedvelőinek is Romániában még nem látott központját lehetne kialakítani. Most ezt az utópiát, valamint egész Európa történelmi örökségének egy jellegzetes szeletét fenyegeti ismét egyre kézzelfoghatóbban az aranyláz.
A rómaiak is az aranyért jöttek. Ám másfél évszázados ittlétük megváltoztatta a térség kulturális és szellemi sorsát és identitását. Új alapokat hozott létre, amelyre mai napig támaszkodunk – láthatatlanul. Kétezer év után most ismét mérlegen a kérdés: hagyjuk, hogy jöjjön egy újabb hódító? Mit hoz ő? Mit nyújt ez az új „római”? Nyújt, vagy csak visz? Kétezer év szellemi és tárgyi öröksége kötelez mindenkit, hogy a kérdésre felelősségteljes választ adjon… T.Szabó Csaba
