A lap hasábjain az utóbbi hetekben megjelent cikkek között több érdekes témát feszegető írást is találunk. Ezek közül azonban bizonyos cikkek az olvasót nagyon is félrevezetőek, pártos hangnemben és szinte amatőr módon összehozottak, és ezáltal megtévesztő eredménnyel taglalják azt, amit a szerzők valóságnak vélnek.
1). T. Szabó Csaba az értelmiség és a politikusok közt szerinte hiányzó együttműködést elemzi, de a felhozott amerikai példája sántít.
Manapság akárki akármit beguglizhat (értsd: az interneten, a Google keresővel kikereshet – szerk. megj.), a kérdés az, hogy mit kezd az eredménnyel. Noam Chomsky, mint elrettentő példa, híres szélsőbaloldali személyiség. Egyébként angolnyelv szakértő – szakértelem, amely soha nem volt vitás –, de politikai hozzáállása egyetlen szóval illusztrálható: anarchista. Az olvasó, aki a fent említett cikket olvassa, azt hiheti, méghozzá nagyon tévesen, hogy az az amerikai politikus, aki nem ér fel Chomsky intellektualizmusához, egyszerűen műveletlen pórnép. Illett volna azt is megemlíteni a cikkben, hogy a Chomskyval való viták, amelyeket azok folytatnak vele, akik másképp gondolkoznak, mint ő évtizedek óta folynak. Amerikában nincsen központi tudományos akadémia, de van sok, mindenféle létező gondolkodási irányzatnak – legyen az politikus, szociológus, filozófus, történész, közgazdász, katonai szakértő stb. kategória – megfelelő, úgynevezett „gondolkodó tartály” (angolul: think tank). Ezek azok az intézmények, amelyek naponta gyakorolják a befolyásukat azokra, akik aktívan politizálnak, és ezt igen hátasosan teszik. De ha a politika és az értelmiség egymásra való befolyásáról beszélünk, nincs szükség jó példáért az óceán nyugati partjáig úszni. A huszadik század legsikeresebb politikusa és egyben értelmiségije az a Winston Churchill volt, akit meg is szavaztak az ezredfordulón a 20. század leghíresebb személyiségének, s akit irodalmi Nobel-díjjal is kitüntettek.
2). Ercsey-Ravasz Ferenc válaszol a fenti cikkre, és megemlíti, hogy két évet tartózkodott az Egyesült Államokban. Az általa felhozott ellenérvek szintén amerikai vonatkozásúak. A szerző egyenesen a szélsőbaloldali amerikai sajtóból vett szólamokkal megy neki az amerikai ellenzéknek, „rasszista”, „gátlástalan”, „elfogult”, „fasiszta”, „vad republikánus” jelzők használatával, amelyeket szinten a Pravdából, bocsánat, a New York Timesból és az Izvesztyijából, azaz a Washington Postból idéz. Lehet, hogy két évig nyomogatta a TV-távirányító gombjait Amerikában, de se nem látta, se nem hallotta jól, hogy itt mi folyik. Legalább annyit illett volna tudnia, hogy a fasizmus baloldali mozgalom volt és maradt. Az ellenérvei gyerekesek, és nagyfokú kíváncsiság hiányának bizonyítékai.
Az olvasó talán elvárta volna, hogy pár szóban felvázolja a különbségeket az európai és az amerikai gondolkodásmód és politikai hozzáállás között. Ehhez szükség lett volna utánanézni, mi a lényege az amerikai alkotmánynak, és pontosan miben különbözik a többi nyugati ország alkotmányaitól. Az is elvárható lett volna tőle, én magam legalább is elvártam, hogy képes legyen megérteni: azok a „médiaguruk”, akiket elítél, ma az Egyesült Államokban a kis maradék jóérzésű és kiegyensúlyozott józanész szószólói a mindennapi Amerikát két kézzel romboló jelenlegi adminisztráció politikája ellen.
Nem lehet Amerikát etnocentrikus európai haladószelleműséggel megítélni. Ezt sok európai értelmiségi próbálta a múlt század folyamán, és az egyetlen „sikerük” az volt és maradt, hogy elidegenítették az európai polgárt attól, hogy igazából megismerhesse Amerikát.
3). Ercsey-Ravasz Ferenc a demokráciáról is ír, és ez alkalommal is a rosszul értelmezett amerikai szempontot hozza fel. Az amerikai „alapító atyák” tíz éven át tanulmányozták az addigi történelmet és az őseik által kipróbált államrendszereket, mielőtt megegyeztek abban, hogy Amerika nem lesz sem királyság, sem demokrácia (igen, demokrácia, mert arról már a régi görögök kifejtették, hogy az a nagy tömeg hatalma az ember, mint társadalmi lény fölött, magatartást meghatározó törvénykönyv nélkül), hanem respublika = köztársaság.
Mellesleg, nagyítóval sem tálalható meg a demokrácia szó az amerikai alkotmányban. Az alapelve az amerikai szövetségi köztársaságnak az, hogy a kormány a népé, a kormány tagjai a nép által megválasztottak, és ami a legfontosabb, hogy a kormány dolgozik a népnek, és nem fordítva (angolul: government of the people, by the people, for the people). Ez egyenes ellentétben áll az európai szociáldemokrata népjóléti államok alaptanaival. Az Isten (nem csupán a „teremtőjük”, az túl kétértelmű) adta törvények előtti egyenjogúság, a személyi szabadság az, ami biztosítja az adódó alkalmak mindenki által történő egyforma kihasználási lehetőségét, tehát a polgár a saját sorsának a kovácsa.
A népjóléti államok koldusokat és rabszolgákat termelnek, mert arra nevelik a polgáraikat, hogy mindenhez joguk van, és ha nekik úgy tűnik, hogy nem kaptak eleget, akkor sztrájkoljanak, lázongjanak, törjenek-zúzzanak (lásd sok európai demokratikus ország példáját) a rosszul értelmezett, szólásszabadsággal összetévesztett demokrácia címén.
Kormányok nem lehetnek munkaadók a szabad piac törvényeinek alapján működő gazdasági rendszerben. A kis és közepes vállalkozások azok, amelyek munkahelyeket kreálnak, és azok nyereségeinek újra befektetésével bővül a nemzetgazdaság. Ebből születik az igazi jólét is. A jelenlegi Amerika nagy léptekben halad az európai szocdem rendszermodell felé. Ha nem sikerül sürgősen irányt változtatnia, és a fent említett konzervatív elveket újból gyakorlatba ültetni, akkor majd kezet foghat Európával, amely kézzel-lábbal-unióval dolgozik saját maga ellen, hogy minél hamarabb a történelem süllyesztőjébe kerüljön. Európa ugyanis, szerény véleményem szerint, ma már csupán egy új, a liberalizmus mázával lefestett Szovjetunió, összetákolt birodalom, és mint ilyen előbb-utóbb tarthatatlan lesz, akárcsak híres/hírhedt elődje.
Minden ellenkező híresztelés dacára, az amerikai nép távolról sem olyan szelíd bárány, mint amilyennek kinéz. Napjainkban nagyméretű, mára körülbelül 50 millió szimpatizánst számláló, a nép gyökereiből indult önellátó, önkéntes, békés, színes és pártatlan mozgalom egyre jobban hallatja hangját, és reménykedünk abban, hogy ez nagymértékben befolyásolni fogja a novemberi kongresszusi választások kimenetelét. A kellő irányban: visszavezetni a jó útról letért szélsőbal politikai elitet az alkotmány tiszteletben tartásához, a nép akaratának a figyelembe vételéhez, az ország határainak de facto megvédéséhez, és a híres amerikai nemzetközi presztízs visszaállításához.
Fontos tisztáznunk: amerikai szóhasználat szerint, a szélsőbaloldal a Demokrata Pártnak az egyik frakciója, köreiből kerültek ki a jelenlegi kormányzat vezető tagjai is. Akadnak közöttük kommunisták és maoisták is. A konzervatívok pedig a Republikánus Párt egyik frakcióját alkotják. Mozgalmuk az ötvenes évek táján vált ismertté, alapítója az előzőleg említett Noam Chomsky egyik vitapartnere volt.
De visszatérve Benjamin Franklinhez: miután az Alapító Atyák eldöntötték az államformát, egy hölgy kérdésére, hogy „milyen államot választottak”, azt válaszolta: „kedves asszonyom, köztársaság lesz, csak tudják tartani!”Gerston Éva
