„Miért ne lehetne Székelyföldnek autonómiája? Ha szükség lesz rá, akár az utcára is kimehetünk. Székelyföldnek egy katalán típusú modellre van szüksége”.
„Miért ne lehetne Székelyföldnek autonómiája? Ha szükség lesz rá, akár az utcára is kimehetünk. Székelyföldnek egy katalán típusú modellre van szüksége”. Amikor ezeket a szavakat kimondta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, egy ismert, de kerülgetett igazságot mondott ki.
Ez efféle tabunak számító téma, melynek az egyszerű emlegetése azonnal barlangi replikákat és a többségi léleknek jól hangzó érveket vált ki. Az ebben az esetben is felmerülő érvek ismételten megnyitották a román-magyar „barátság” napirendjét, visszahozva a közéletbe az afféle hazafias megnyilvánulásokat, amint az induló mondja, hogy „Román zászlóaljak, keljetek át a Kárpátokon” vagy az Eminescuhoz méltó stílust „Ki az idegenekkel paktál, annak szíve kerüljön a kutyák elé”.
Ha ez a jelenet nem lenne valódi, akkor meg lehetne vele tölteni a bukaresti színházakat: egy magyar lelkipásztor bizonyos nyersességgel fejezi ki a román közösségi viszonyulás kudarcát, amire a nép szitoközönnel felel meg neki, meggyőződéssel idézve magát Eminescut, aki költőnek zseniális, de akinek társadalmi-politikai nézetei és írásai katasztrofálisak. Sajnálatos módon, mindent komolyan vesznek errefelé.
Robert Kaplan amerikai újságíró egyszer úgy írta le Európa keleti részét, hogy „ez a tiszta emlékezetek régiója”. Itt a történelem annyira mélyen beágyazódott az alapító legendákba, hogy a „honfoglalókra” (alapítókra) való hivatkozás helyettesíti a hétköznapi magyarázatokat és azt az elvet, amely különbségeket tenne. Valaki számára, akit javíthatatlanul meglegyintett a telhetetlen nacionalizmus szele, az olyanok számára az értékek egyenlőtlen elosztása lesz mindig a vezérelv.
A románok pár évtizede ismételgetik ezeket a sorokat, még abból az időből, amikor a történelmet az Elvtársnak valamelyik művész által megörökített vizsgálódó tekintete előtt tanították. Ami jó, az hozzánk tartozik, ami rossz, az tőlük ered. A mi történelmünk tele van pozitív értékekkel, az övék pedig – sovinizmussal, kapzsi grófokkal és kizsákmányolással.
Ahol nincsenek érveink, ott a klasszikus hazafi előkapja az áldozat stratégiáját. „El akarják lopni a hazánkat”, ami aztán elkerülhetetlenül a „takarodjatok”-kal végződik. Azok műveiben, akik ezt a nemzetközpontúság nevű betegségét tanulmányozzák, ezt nevezik „a monocentrizmus világának”. A mieink mindig is a világ közepén éltek, a többiek mindig a peremén. Minden efféle küzdelmes történelem peremén kizárólag szörnyetegek élnek.
Abba a manicheizmusba oltott feltételezés, hogy „mi vagyunk ezen föld gazdái”, egy olyan fajta történelmet termelt ki, amelynek szerepe az volt, hogy hajtóerő legyen. Amelyben az időbeni folytonosság elve helyettesíti a vér jogát. Akik elsőnek itt voltak Erdélyben, azok birtokosai egyféle önelégült évezredes elsőbbségnek. A többiek, a mások, jövevény elemek vagy egyszerűen csak az eredeti nyomvonaltól való elferdülések.
A Tőkés László által a lehetséges erdélyi magyar autonómiára vonatkozó kinyilvánított felfogás gyarapítja azon jelzések számát, melyeket nem nagyon értünk, de bőségesen megvitatjuk és cáfoljuk. Az érvelésünk két okból is sántít: a tankönyveink történelme megfosztott bennünket a tisztánlátás luxusától, s a saját közösségi tapasztalataink feleslegessé tesznek bármely erőfeszítést arra, hogy másokat meggyőzzünk arról, hogy ők jelentik a gondot, nem pedig Románia.
Azok számára, kiknek még van egy kis maradék racionalitásuk, ezeket a szavakat a következőképpen kell leírni: Tőkés Lászlónak igaza van. Székelyföldnek szüksége van a katalán modellre, éppen úgy, mint ahogy ennek az országnak - melynek mindannyian lakói vagyunk, de nem etnikai, hanem állampolgári minőségünkben - szüksége van egy nyugati modellre.
Az a tény, hogy képtelenek vagyunk elfogadni Románia vegyes jellegét, és esetleg ennek a valóságnak az intézményesítését, melyet jobb célokhoz méltó következetességgel elutasítunk, nem zárja ki a képből a nemzetiségek beillesztésének (integrációjának) a hatalmas kudarcát. Nem sikerült a magyarokkal, nem sikerül a cigányokkal, és minden jel arra mutat, hogy mi magunk sem érezzük túlságosan otthonosan magunkat a saját társadalmi felépítményünkben. Ellenben hajlamosak vagyunk az afféle fecsegésre, hogy „ki az idegenekkel az országból”. Ez lenne a hazafiság csúcsa mifelénk.
Semmivel sem járulunk hozzá a közélet szolid megalapozásához, a polgári tudat csupán a marhák és az érdekeltek jellemzője, de ellenségesen fortyogunk és előszeretettel térünk vissza az alapító legendáinkhoz.
Valaki még emlékszik arra, hogy 1994-ben, amikor a Román Nemzeti Egység Pártja (PUNR) tagjai miniszteri tisztségeket kaptak, Románia volt az egyetlen állam az egykori szovjet tömb tagjai közül, amelynek csúcsán idegengyűlölő politikusok foglaltak helyet, miközben mások hozzáfogtak a demokrácia építéséhez? Valószínű, hogy nem emlékeznek.Mivel abban az igyekeztünkben, hogy megállapítsuk, kik voltak előbb Erdélyben, megfeledkeztünk arról, hogy időnként megkérdezzük saját magunktól, kik azok, akik ma ott élnek(Evenimentul Zilei, 2010.július 27) Ford. L. L.
