Engem történészként kizárólag a tények érdekelnek, ugyanakkor magyarként lehetetlen idegenként, távolságtartással vizsgálni saját történelmünk olyan sorsfordulóit, mint például a trianoni békediktátum. Vállaljuk, hogy nemzeti optikán keresztül szemléljük a múltat – mondta a Demokratának Vincze Gábor történész, a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány vezetője, a Nagy Magyarország történelmi magazin főszerkesztője.
Vincze Gábor, a Nagy Magyarország főszerkesztője
Lehet a történettudománynak világnézete?
– A tudományoknak eleve nincs világnézetük. Inkább arról van szó, hogy a történettudomány esetében a megismerhető tényeket többféleképpen értelmezhetjük. A ma uralkodó marxista felfogás szerint például az emberiség története osztályharcok sorozata. Ez is egy létező értelmezés, ugyanakkor szerintünk tarthatatlan. A baj az, hogy 1945 után a legkíméletlenebb eszközökkel egyeduralkodóvá tették a történelmi materializmus ideológiáját, kizárólag az úgynevezett történelmi szükségszerűség szemüvegén keresztül lehetett a múltat ábrázolni. Mi úgy véljük, ez a gondolkodásmód elavult, eljött az idő arra, hogy a történelem szemetesládájába kerüljön. Egyébiránt én úgy gondolom, hogy nincs értelme történelmi szükségszerűségről beszélni, hiszen mindig voltak a történelemben alternatívák, legfeljebb a kortársak nem ismerték fel, csak az utókor. Nem igaz például, hogy szükségszerű volt a történelmi Magyarország szétesése, már csak azért sem, mert valójában inkább szétverésről beszélhetünk. Célunk, hogy megtörjék e felfogás egyeduralmát. Természetesen nem népbíróságokkal, börtönnel, miként 1945 után tette az akkor berendezkedő hatalom, hanem szakmai igényességgel. Ezért hoztuk létre a Nagy Magyarország magazin holdudvarába tartozó történészekkel a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítványt, mely 1945 óta az első ilyen irányultságú történész szellemi műhely. Elsősorban a fiatal kollégákra támaszkodunk, ugyanakkor tisztában vagyunk vele, hogy talán még egy-két évtizednek is el kell telni ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ahhoz, hogy a nem marxista szellemiségű történészek tudásuknak megfelelő tudományos intézményekben helyet kapjanak, megfelelő politikai közegre is szükség van. Számos nagyon tehetséges, felkészült, kutatásban jeleskedő fiatal történész kollégát ismerek, aki azért nem kapott mondjuk egyetemi státust, mert köztudottan nem lelkesedett az előző kormányért.
Most viszont új kormány irányítja az országot.
– Reménykedünk benne, hogy új távlatok nyílnak. De ez hosszú küzdelem lesz, egy vagy két kormányzati ciklus nem elég az ideális egyensúly megteremtéséhez. Az nem titok, hogy a kormányváltás előtt nem is láttuk értelmét létrehozni alapítványunkat, hiszen esélyünk sem lett volna eredményesen pályázni. Azt azért szeretném leszögezni, hogy nem kérünk politikai támogatást senkitől, és nem akarunk senkit és semmilyen felfogást erőszakkal kiszorítani a színtérről – ámbár nem ártana néhány matuzsálemi korú, a fiatalok elől státusokat elfoglaló marxistát nyugdíjba küldeni –, csupán a sokat hangoztatott esélyegyenlőségre hivatkozva mi is hallatni kívánjuk a hangunkat.
Van valódi párbeszéd, esetleg szakmai vita a különböző szemléletű történészek között?
– Gyakorlatilag nincs, még mindig elbeszélnek egymás mellett a különböző szekértáborok, pontosabban a nem marxista felfogású kutatók véleményét egyszerűen szakmaiatlan hőbörgésnek tekintik. Az elmúlt 20 évben számtalan konferencián részt vettem, talán egy-két alkalommal fordult elő, hogy ellentétes vélemények ütköztek. Sokkal kényelmesebb a hasonló gondolkodású embereket tömörítő szellemi műhelyeknek saját berkeken belül tanácskozni. Csakhogy a tudomány halálát jelenti, ha statikussá válik, egyes felfogások pedig hittétellé merevednek.
Nagy vihart kavart azon kezdeményezésük, hogy a fővárosi könyvtár a jövőben ne viselje Szabó Ervin nevét. Miért fontos ez, és miért pont most vetették fel a témát?
– Az országban lezajlott jelentős politikai fordulat nyomán most láttunk egyáltalán esélyt arra, hogy erről és hasonló kérdésekről végre valódi vitát lehessen folytatni, anélkül, hogy azonnal hisztérikusan lesöpörjék az asztalról javaslatunkat. Ami azt illeti, várakozásaink így is kissé eltúlzottak voltak, a reakciók skálája a szimpla anyázástól a megszokott fasisztázásig elég széles volt, tényszerű vita azonban még mindig nem alakult ki. Kíváncsian várom, vajon a komoly, nívós történelmi szakkiadványok legközelebbi számaiban mit olvashatunk. Megdöbbentő, hogy még szakmabelieket is mennyire nem érdekelnek a történelmi tények. Szabó Ervin a magyarországi kommün és az országvesztés egyik szellemi előkészítője volt, tanítványai közül sokan részt vettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalapításában. Könyvtárszervezőként is módszeresen gyűjtötte a nyugati marxista irodalmat. Csak egyetlen idézet egy 1903-as cikkéből: „Igen, azok vagyunk! Nemzetközi szocialisták! Nemzetköziek vagyunk, mert a mi hazafiságunk nem a piros-fehér-zöld csendőrbojt és a magyar vezérleti nyelv, hanem a népek legjobb erejét kiszipolyozó militarizmus támadása, a népeket egymásra uszító hatalmi vágyak megvetése. […] Igen, forradalmárok vagyunk! Azok vagyunk, mert ezt a világot tőből ki akarjuk forgatni! Forradalmárok vagyunk, mert az emberiséget egymás ellen küzdő osztályokká tépő magántulajdont a testvéri köztulajdonnal akarjuk helyettesíteni. […] De forradalmárok vagyunk azért is, mert ha az uralkodó osztályok nem fognak békésen engedni, ha erőszakkal fogják meggátolni harcunkat, melynek győznie kell, – akkor nem félünk az erőszaktól sem…” Szabó Ervin kommunista sárkányfogvetemény volt, ennek ellenére a szakma egy része elszántan védelmezi. Ez megdöbbentő, az pedig még inkább, hogy még a konzervatív táborból is hallatszottak őt mentegető hangok. Ami azt illeti, határozottabb szellemi támogatásra számítottunk a saját oldalunk értelmiségétől.
Előcitálhattak volna hírhedtebb személyeket is.
– Valaki megkérdezte, miért nem Ságvárival foglalkozunk. Erre az a válasz, hogy róla néhány éve már lezajlott egy komoly szakmai vita, amit persze szintén vaskos anyázások kísértek, de például olyan, konzervatívnak vagy jobboldalinak nem mondható történész is, mint Ungváry Krisztián, világosan állást foglalt a Ságvári-mítosz ellenében. De kétségtelenül van még számos olyan történelmi szereplő, esemény, akinek és aminek megítélése ma tarthatatlanul és erőszakosan egyoldalú. Nem véletlenül dolgozta fel például az általam főszerkesztett Nagy Magyarország magazin Károlyi Mihály pályafutását, olyan gazdag tényanyagot tárva a nagyközönség elé, amire 1945 óta nem volt példa. Sajnos ezt is agyonhallgatta a szakma marxista hányada. Szabó Ervin nevének fölvetése kellően provokatív, márpedig épp az állóvíz felkavarása volt a célunk.
Kik állnak az alapítvány mögött?
– Bár a Szabó Ervin-vitában igazat adott nekünk Szőcs Géza kulturális államtitkár úr, s emiatt sokan azt gondolták, előre egyeztettünk, le kell szögeznem, hogy nincs politikai hátterünk. Egyelőre magánszemélyek, javarészt fiatal történészek adják a bázist, a szakmai tisztességre és igényességre kívánunk támaszkodni, ha ehhez ragaszkodunk, meggyőződésem, hogy sokan mellénk állnak majd. Tudjuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mert a marxista felfogás még mindig nagyon domináns, és a tények ütköztetése helyett sokkal könnyebb a vitafelek szakmai hozzáértését megkérdőjelezni vagy akár elképesztő jelzőkkel megkísérelni páriává tenni őket. Ez már el is kezdődött, de azért reméljük, véget ért már az a korszak, amikor a nemzetellenes történelmi szereplőkről alkotott elítélő vélemény automatikusan a fasizmus és hasonlók vádját vonta maga után. Engem történészként kizárólag a tények érdekelnek, ugyanakkor magyarként lehetetlen idegenként, távolságtartással vizsgálni saját történelmünk olyan sorsfordulóit, mint például a trianoni békediktátum. Elvetjük az olyan ahistorikus megközelítéseket, melyek szerint a történelmi Magyarország a népek börtöne volt. Ez egyszerűen a tények alapján nem igaz. Vállaljuk, hogy nemzeti optikán keresztül szemléljük nemzetünk múltját. Nem is lehet másképp, hiszen saját múltunk hiteles ismerete szerves részét képezi – vagy kellene képeznie – nemzettudatunknak. Képtelenség, hogy még mindig akadnak olyan hazai történészek, akik a Trianont megelőző időszak vadul magyarellenes Kisantant-propagandáját szajkózzák, ha sorsfordulóinkról van szó.
Milyen eszközökkel veszi föl a harcot e szellemiséggel a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány?
– Szeretnénk szakmai kiadványokkal megvetni a lábunkat a közvélemény nyilvánosságában. Ennek érdekében a jövőben az alapítvány jelenteti meg a Nagy Magyarország magazint, amit már újságosstandokon is lehet kapni. Reményeink szerint könyvekkel is a közönség elé tudunk lépni, persze ez elsősorban pénzkérdés. Pályázni fogunk a rendelkezésre álló forrásokra, ha sikerrel járunk, tudományos konferenciákat is szeretnénk szervezni. Hosszabb távon a cél egy biztos lábakon álló, a közgondolkodást befolyásolni, árnyalni képes tudományos műhely létrehozása. Évtizedek óta módszeres deheroizálás folyik Magyarországon, az 1970-es évek elején még a kötelező történelem-érettségit is eltörölték, én 1980-ban szabadon választható tárgyként vizsgáztam belőle. Úgy tűnik számomra, hogy Aczél György és Magyar Bálint között ilyen szempontból is szellemi azonosság fedezhető fel. Mindenesetre nemzedékek nőttek fel úgy, hogy kizárólag vesztes csatákról, bukásokról tanították őket, és az említett marxista történelmi determinizmus jegyében még a lehetőségét is elvették tőlük, hogy egyáltalán elgondolkozzanak azon, mi és miért történt velünk. E deterministáktól ered azon ostoba szállóige, mely szerint komoly történész nem teszi fel a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseket. Épp ellenkezőleg, nagyon is érdemes különböző forgatókönyveket alkotni a múltra vonatkozólag is, hiszen abból tanulhatunk. Ennek szellemében szeretnénk saját szakterületünkön hozzájárulni Magyarország kollektív tudatának gyógyulásához.
Vincze Gábor
Vincze Gábor történész 1962-ben született Békésen. 1991-ben diplomázott a József Attila Tudományegyetem történelem szakán, 2005-ig az egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének külsős kisebbségtörténeti szakreferense volt. Az 1995–96-os tanévben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként speciális kurzust vezetett a romániai magyar kisebbség 1919–1989 közti történelméről, majd 2000 és 2003 között ugyanitt kisebbségtörténeti előadás-sorozatot tartott. 2006 augusztusától a hódmezővásárhelyi Emlékpont muzeológus-történésze. 2010 márciusa óta a Nagy Magyarország történelmi magazin főszerkesztője, szeptemberben a lap több munkatársával létrehozta a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítványt. Kutatási területe szerteágazó, közel két évtizedig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, Bukarest magyarságpolitikájával, az 1945 utáni magyar–román párt- és államközi kapcsolatokkal. Később a református egyház 1945 utáni korszakának egyes aspektusait kutatta, az utóbbi időben az 1918-as összeomlással, illetve annak előzményeivel, valamint a szegedi népbíróság 1945 utáni tevékenységével és az 1948-61 közötti agrárpolitikával foglalkozott. Önállóan vagy szerzőtársakkal, magyarul, románul, illetve angolul 15 könyve és mintegy 130 publikációja jelent meg. Nős, két gyermek édesapja.
Ágoston Balázs
Márton Áron, a lelkiismeret apostola
Harminc éve annak, hogy – hosszan tartó szenvedések után – elhunyt a 20. századi Erdély legnagyobb katolikus főpapja, akit már életében legendák öveztek, és akit kortársai a lelkiismeret apostolának neveztek. Nem is alaptalanul.
Márton Áron egyszerű székely földművescsaládban született Csíkszentdomokoson 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után, 1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumba (ma ez az intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron, a kisszemináriumban érettségizett. Ezt követően önként jelentkezett harctéri szolgálatra, majd 1920-ban visszament a gyulafehérvári teológiára, és négy év múltán pappá szentelték.
A népszerű püspök
Az egyházi ranglétrán gyorsan emelkedett fölfelé Márton Áron: 1932-ben már a püspök titkára, majd néhány hónappal később Majláth Gusztáv Károly a Kolozsváron tanuló magyar katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság lelkipásztorává nevezte ki. Hamarosan az erdélyi magyar társadalomszervezés egyik legjelentősebb alakjává vált. (Részben ez lehet az oka annak, hogy a román titkosszolgálat, a Siguranta igen korán fölfigyelt rá mint „veszélyes magyar irredentára”, a harmincas évek vége felé már szorosan figyelték minden lépését.)
Amikor 1938. december 24-én XI. Pius pápa kinevezte a gyulafehérvári egyházmegye új püspökévé, a 42 éves kolozsvári plébános, kolozs-dobokai főesperes már szinte mindenki által nagyra becsült, népszerű és tekintélyes személyiség volt. A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után úgy határozott, hogy nem hagyja el az ősi püspöki székhelyet. Az ezt követő négy évben a román uralom alatt maradó dél-erdélyi magyarság védelmezőjének (és szellemi vezetőjének) számított. Erkölcsi nagyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy nemcsak a magyarság üldözése miatt tiltakozott, hanem 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban tartott beszédében elítélte a zsidók deportálását is.
Tekintélye 1945 után tovább nőtt, nem véletlen, hogy a kommunisták vezette Magyar Népi Szövetség politikájával szembeforduló körök őt tekintették vezetőjüknek. 1946 tavaszán több társával együtt memorandumban tiltakozott amiatt, hogy a „békecsináló nagyhatalmak” – Erdély magyarságának megkérdezése nélkül – ismét vissza akarják állítani a trianoni magyar–román határt. Tiltakozásuknak ugyan semmi eredménye nem volt, ám ezért a letartóztatása után „hazaárulás” vádjával állították katonai bíróság elé.
A kommunisták közellensége
1948-ban, amikor a román kommunisták is meghirdették a „klerikális reakció” elleni harcot, az egyházi ellenállás legfontosabb személyiségévé vált. Határozottan kiállt egyháza függetlensége mellett – nem csoda, hogy a kommunista hatalom szemében szinte első számú közellenségnek számított. 1949-ben még részt vehetett a csíksomlyói búcsún (ekkor tartották meg a kommunista éra utolsó körmenetét), majd rövid időn belül letartóztatták. 1951-ben egy koncepciós perben több társával együtt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. (Nyugaton halálhírét terjesztették.)
1955 elején az államelnök, Petru Groza közbenjárására fölfüggesztették a büntetését. A pártvezetés ezt hamarosan megbánta, ugyanis kiszabadulván ott folytatta tevékenységét, ahol korábban abbahagyta. Bérmakörútján a hívek tódultak hozzá, intézkedéseinek köszönhetően pedig a „papi békemozgalom” kártyavárként omlott össze (és nem is lehetett újjáalakítani később sem). Mivel nem tudtak mit kezdeni vele, 1957 tavaszán házi őrizetbe helyezték (a börtönbe nem akarták visszavinni – féltek attól, hogy mártírt csinálnak az egyébként is roppant tekintélyes és népszerű püspökből), ahonnan csak 1967-ben szabadult. Bár egy évtizedig nem hagyhatta el a püspöki palota épületét, tekintélye akkora volt, hogy még ilyen körülmények között is kormányozni tudta egyházmegyéjét.
Szabadulása után hamarosan kijutott a Vatikánba, de ekkor már – legalábbis ami az egészségi állapotát illeti – sajnos nem volt a régi, ugyanis a hatévnyi szenvedés a börtönben igen megviselte. A 75. évét 1971-ben betöltő püspök egyre többet betegeskedett, míg végül 1980 tavaszán lemondott püspöki tisztségéről. Fél évvel később, éppen szeptember 29-én, a gyulafehérvári egyházmegye és a székesegyház búcsúnapján végleg itthagyta e földi világot.
Temetése demonstráció lett
Két nap múlva II. János Pál pápa a Szent Péter téren egybesereglő sok ezer zarándok előtt személyesen jelentette be Márton Áron halálát a világnak. (A hírt a Vatikáni Rádió mellett a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű adásai is közölték.) Az október 4-i temetésre számos országból érkeztek papok: ott volt a szabadkai és az eszéki püspök, a magyar katolikus egyházat Lékai László esztergomi bíboros képviselte (aki a gyászmisét is pontifikálta). A hazai egyházak mind elküldték képviselőiket (egyébként mintegy 500 pap vett részt a püspök búcsúztatásán), akárcsak az Egyházügyi Hivatal – és „természetesen” jelen voltak a Securitate emberei is: a szertartás szinte minden mozzanatát hangszalagra vették és filmezték.
A tömegben ott volt a magyar kisebbség több ismert személyisége is, köztük Takács Lajos, a Bolyai Egyetem utolsó rektora és Kányádi Sándor költő is. (Fazekas János, a Román Kommunista Párt legszűkebb pártgrémiumának tagja, belkereskedelmi miniszter koszorút küldött – ez lett később az egyik indoka a felmentésének.)
A gyulafehérvári püspök temetésével kapcsolatos hivatalos román magatartás „a felszínen maximális tartózkodásban nyilvánult meg, amit a sajtóembargó és a lefokozott szintű hivatalos részvétel demonstrált. A magyar főszerkesztőket az illetékes szervek leintették, amikor nekrológjellegű írások, személyes hangvételű megemlékezések publikálásának engedélyezéséért folyamodtak” – jelentette Rajnai Sándor bukaresti nagykövet 1980. október 9-én Puja Frigyes külügyminiszternek. Mivel az „illetékes szervek” tartottak attól, hogy politikaidemonstráció-jellege is lesz a temetésnek – akkora magyar tömeg az 1949-es csíksomlyói búcsú óta nem sereglett egybe! –, minden úton-módon akadályozni igyekeztek a hívek odautazását. Ennek ellenére a székesegyház zsúfolásig megtelt, és a környékét mintegy három-négyezer gyászoló árasztotta el, fegyelmezett, az alkalomhoz illő magatartást tanúsítva. (Rajnai azt is megjegyezte a fenti jelentésében, hogy „két mozzanat keltett feltűnést: még a templomban egy fiatalember a szertartás előtt a koporsóba helyezett egy magyar nemzetiszínű jelvényt, valamint a ravatalról a kriptába vitt koporsóra alig észrevehető magyar nemzeti kokárdát tűztek.”)
A román nacionálkommunista hatóságok még a halála után is tartottak tőle, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy 1989 februárjában nem engedték megtartani a püspökké szentelésének ötvenedik évfordulójáról megemlékező ünnepi misét. Márton Áront már ma is szentként tisztelik az őt ismerő, hívő magyarok szerte a nagyvilágban – bár szentté avatása még mindig csak folyamatban van.Vincze Gábor
