EGY SZÓ, MELY MEGTÉVESZTI A VILÁGOT

írta: Varga Csaba

Kedves magyarok, felejtsétek el a „rovásírás” szót, ábécé az!

Michelangelo Naddeo olasz kutató Varga Gézától és tőlem teljesen függetlenül fedezte fel, hogy az ősi, Kárpát-medencei székely ábécé mindenábécé nemtője, engem legalábbis csak két könyvének megjelenése után keresett fel Budapesten. Felfedezésének első megjelentetése óta Michelangelo Naddeo úr sűrűn megfordul Magyarországon, mert tudja, hogy a külföldi ember szava sokkal nagyobb figyelmet kelt itt, mint a hazaié és segíteni akar nekünk.

Naddeo kedveskedni is akar a magyaroknak, ezért átvette az itt szokásos fogalmat, a „rovásírás”-t, amit – nem beszélvén magyarul – nem is érthet pontosan. Egy interjúban ezt mondta: „Az emberiség első ábécéje az összes ábécék anyja, a székely rovásírás”. E mondatban összetévesztetett a szezon a fazonnal: teljesen nyilvánvaló a súlyos fogalomzavar s ismétlem, Naddeo úr erről nem tehet. A fenti mondatnak ugyanis így kellett volna elhangoznia értelmesen, fogalomzavar nélkül: „Az emberiség első ábécéje az összes ábécék anyja, a székely ábécé”. Mert egyik is ábécé, a másik is ábécé és a harmadik is ábécé s nem valami más.

Ugyanis a rovásírás szó nem jelsor (ábécé) jelentésű, hanem a jelek rögzítési módjának a meghatározása s nem is azt kellene mondani, hogy rovásírás, hanem ezt: róva írás. Ez semmiképpen sem jelenti az ábécét. De még ilyen értelemben is nyakatekert a fogalom használata. Ez azonnal kiderül, ha a „rovásírás” szót például az azonos építésű „táblárakrétávalírás” szóval vetjük össze. Mert ha van rovásírás, akkor léteznie kell táblárakrétávalírásnak is. Ha egyik humoros, mert látványosan semmitmondó, idétlen, akkor a másik is az. Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha a „rovásírás” kaptafájára tovább gyártjuk a szavakat, s szintúgy a nyomhagyás módját adjuk meg ábécé helyett: „sírkőbevésésírás”, „hóbavizelésírás” stb. Nos, ilyen minőségű fogalom a „rovásírás”. Nem mond többet mint az előzőek.

A zavaros, tisztázatlan fogalom garmadával szüli a zavarokat. Például – de hangsúlyozom, nem ők tehetnek róla, nem azokat bántom, akiktől már többször hallottam ezt a büszke kijelentést: „rovásíró vagyok”. Sőt, van aki egy ideje már így adja meg a foglalkozását: „X. Y. rovásíró és újságíró”. Minden tiszteletünk ellenére csak azt mondhatjuk, hogy ez így mosolyt fakaszt. Mert ha azt mondjuk, mint azt sajnos Naddeo is átvette, hogy rovásírás = ábécé, akkor jogos szócsere okán a „rovásíró és újságíró” meghatározás ekként módosul: „X. Y. ábécé és újságíró”. Ha pedig netán abbahagyja az újságírást, akkor ennyi marad a névjegy kártyáján: „Kovács Árpád ábécé”. Ez olyan, mintha azt mondaná: Kovács Árpád fogkefe. Csintalan diákok szokták efféle módon gúnynévvel ellátni a tanárokat.

Kedves magyarok! Valaki egyszer azt a véleményét kifejezendő találta ki a „rovásírás” szót, hogy ez nem olyan igazi, nagy és nemes jelsor, mint pl. a latin avagy az ógörög, hanem csak valami félig-meddig kivehető kaparászás. Aztán lassan átvette mindenki (a becsmérlés mindig gyorsan terjed), szépen önálló éltet kezdett élni s a helyes „székely ábécé”, „hun ábécé” avagy „szkíta ábécé” (mint ahogyan „etruszk ábécé”, „latin ábécé”) kifejezés fölé emelkedett, értelmetlen jelentése ellenére. S ez a melléfogás egyre inkább virágzik. Holott ez az akarva, akaratlanul szerencsétlenre sikeredett, üres fogalom egyértelműen becsmérlő, lefokozó tartalmú és vagy egy évszázadra teljesen mellékvágányra is futtatta a kutatást, egyben a székely ábécé magyar és nemzetközi becsületét is. Például a világ összes ábécéjét bemutató, „THE WORLD’S WITING SYSTEMS” című, 922 oldalas műből a világ egyetlenegy valaha is volt ábécéje hiányzik csak – a székely ábécé. (New York Oxford, OxfordUniversty Press, 1996., Peter T. Daniels és William Bright szerkesztésében.) Ja, ha nektek rovásírásotok van, mit akartok, mi az ábécéket gyűjtöttük egybe.

Hogy ez mennyire így működik, igazolja az is, hogy a rovásírás szó becsmérlő mellékhangja sokszor nagyon művelt magyar embereket is félrevezet. Például a mélyen tisztelt Nemeskürty István, nem ismervén a székely ábécét, de elhívén azt, amit a „rovásírás” szó sugalmaz, ezt írja a székely ábécéről: „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). Világos itt is: a rovásírás primitív valami, nem alkalmas arra, amire egy ábécé. Kedves olvasó, tessék elképzelni: ha írunk, nem tehetünk egyebet, minthogy valamelyik ábécé betűit rajzolgatjuk egymás után. Nos, lehet-e primitív egy ábécé? Ha ábécé, akkor nem lehet primitív. Továbbá ha ábécé, akkor mi akadálya lehetne annak, hogy bármi leírható legyen vele? Szót szó után, akármeddig. Hogy lehet akkor azt mondani, hogy vele „bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni”?

Lám, hogyan türemkedik elő minden irányban az ostobaság a „rovásírás” szóból! 

Ugyanakkor a székely ábécé nem hogy egy ábécé – tessék csak rátekinteni, mennyire az! –, hanem, mint Naddeo fogalmaz, “az összes ábécék anyja”. Továbbá sokkal alkalmasabb a magyar beszéd rögzítésére, mint a ma általunk használt úgynevezett latin ábécé, mert végtelen időkkel ezelőtt éppen az ősnyelvhez, azaz a ma magyarnak nevezett nyelvhez találták ki. 

Kedves magyarok! Felejtsétek el a „rovásírás” szót, ne tovább!, csak az ábécé szót használjátok: székely ábécé. S így azonnal világossá válik az idegenek számára a székelység és a ma magyarnak nevezett nyelv végtelen régisége is.

Fogalomzavar szellemi zavart okoz, ami vég nélkül hozza bajt a fejünkre. Kinek jó ez?

Hadd mondjam ismét: kedves magyarok, felejtsétek el ezt a „rovásírás” szót. Csak nevetségessé váltok általa. Mint amikor valaki a boltban „bacon szalonnát” kér. Szegény ember „szalonna-szalonnát” kér.[1] Nem vicces ez, kedves, székely betűkvel írók?

Már csak azért is vicces, mert az ír és a ró ugyanazt jelenti. Egész pontosan ugyanazt. Végezetül erről is szólok. Az eredeti szó: ró, régen ru, jóval régebbi állapota rou volt. Csakhogy régenten gyakran ejtettek gyenge magánhangzót a szókezdő mássalhangzó elé (adara = dara, alesztosz = liszt, gyakorta utána is, pl. utu = út, avagy hun: kezi = kéz, veri = vér). Témánkat illetően pedig a tamilból (Dél-India), a régi testvér nyelvünkből veszem a példát.[2] Náluk például a rév revu is és irevu is volt, rész rászi is és irászi is volt egyaránt. De ezek egy és ugyanazon a szavak, csak a kiejtésük tér el kissé! Pontosan így lett a ru szóból ru is és iru is. S ez van meg ma: ró és ír alakban. Ez egy és ugyanaz a szó! Nem két szó! Egy és ugyanaz!

Vagyis a magyar nyelv ismeretéből is elégtelenre vizsgázik az, aki kiejti a száján a "rovásírás" szót. Karinthy Ady-paródiájának refrénjét idézve: "Bolond, ki mindent kétszer mond. / Bolond, bolond."

Tehát nekünk ábécénk van. Aztán írhatjuk betűinket pennával, késsel, krétával, hímezhetjük a kendőre, kirakhatjuk kavicsokból, gyöngyökből, mit számít. Írunk. Mert tudunk, mindig is írtunk.

Tehát ábécé! Jegyezzük meg: székely ábécé. 

Írjunk ismét székely ábécével. Latin ábécé helyett is székely ábécével. 

Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Neki kell látni.

***

[1] Ráadásul a „bacon szalonná”-val nincs is igazán gond. Merthogy „bacon szalonna” egész pontosan azt jelenti, hogy „bakonyi szalonna”. Mégpedig amiatt alakult ez így, ilyen furcsán, mert az angolok egykoron az igazi szalonnát úgy nevezték meg csupán, hogy bakonyi. Bakonyból vásárolták. Emlékezzünk csak a hírneves bakonyi kondásokra, meg arra, hogy egykoron Magyarország volt Európa éléskamrája.

[2] Ezen senki se lepődjön meg:

Ady Endre:

A Tisza-parton 

Jöttem a Gangesz partjairól,

Hol álmodoztam déli verőn,

A szívem egy nagy harangvirág

S finom remegések: az erőm.

Gémes kút, malom alja, fokos,

Sivatag, lárma, durva kezek,

Vad csókok, bambák, álom-bakók.

A Tisza-parton mit keresek? 

Ady Endre csak azt nem tudta még - hogy úgy mondjam - csak azért tudott jönni onnan, mert előbb innen ment oda. S mi pedig soha egy tapodtat sem mozdulva az itteni őshazából, akár évezredek múlva is mindig szívesen fogadtuk vissza az elkalandozottakat s mindig is erősödtünk általuk. Ezért létezünk még. (Lásd a tamil kérdést még: http://www.kincseslada.hu/magyarsag/content.php?article.245)

Tharan-Trieb Marianne - "Múltadban nincs öröm…"

{Letöltés .doc formátumban}

Kilencven éve halt meg Szentkatolnai Bálint Gábor. Kevesen tudják, ki volt, mert az arra hivatott tudós társaságok halálában éppen úgy megfeledkeznek róla, mint ahogy életében is mellőzték. Ki volt ez a talán még Kőrösi Csoma Sándornál is jelentősebb tudós, felfedező, és mi volt a bűne, hogy 130 éve agyonhallgatják?

Igazi vasfejű székely a Bálint, Nem arra megy, amerre Hunfalvy int. ( Arany János )

Korának egyik legnagyobb világutazója, Kőrösi Csoma szellemi örökösének bűne az volt, hogy tanulmányai és kutatásai alapján nem fogadta el a magyarul alig tudó Budenz és Hunfalvy-kitalálta finnugor elméletet. 1877-ben ugyanis Trefort Ágoston kultuszminiszter (a budapesti gimnázium névadója) kiadta az ukázt: „A külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis azokat a tudósokat fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Függetlenül ennek tudományosan megindokolható igazságától, ma is ez a szellem él és virul a tudomány fellegváraiban.

Ezzel szemben az 1844-ben Szentkatolnán született tudós kimondta: „ Az egész suomi rokonság csak arra jó, hogy a dicső németségbe olvadást tekintsük az egyedüli magasztos dolognak.” Nem csoda, hogy fennmaradt műveit máig rejtegetik a Széchenyi könyvtárban. 

A kivételes nyelvtehetséget – életében 30 nyelvet tanult meg, Vámbéry Ármin, a török nyelvrokonság kutatója vette szárnyai alá. Bálint Gábor azonban mestere elméletét sem vette át, hanem – a hivatásos finnugor mellett – egy harmadik elmélet bizonyításának szentelte életét. Első, kaukázusi útján a cseremisz nyelvet sajátította el és megállapította, hogy ez nem csak hasonló a magyarhoz, hanem nélküle a magyar nyelv több jelensége sem érthető. A cseremisz kérdés a hunokig visz, a hun kérdés pedig összefügg a bolgár-kazar-székely kérdéssel, fejti ki 1901-ben megjelent A honfoglalás revíziója c. könyvében. 

Az 1868-ban kiadott akadémiai nagyszótár egyik szerzője Czuczor Gergely javaslatára és anyagi támogatásával fiatalon Mongóliába jut. Itt nemcsak megtanulja a mongol, mandzsu, tatár és kalmük nyelveket, hanem szótárokat és nyelvtanokat is állít össze – elsőként a világon. Valamint párhuzamokat fedezett fel a magyar és a mongol között. 1877 és 1880 között Széchenyi Béla nagy expedíciót vezetett Ázsiába, a felfedezőútról szóló tanulmányokat szintén a Széchenyi könyvtár őrzi három vaskos kötetben. Ezzel az expedícióval jutott Bálint Gábor a dél-indiai Bangalore-ba, ahol két hónap alatt megtanult tamilul. Ezután két évtizedet szentelt tamil-kutatásainak, amelynek eredményeként megjelent ’Tamul (dravida) tanulmányok’ című könyve, és amivel végképp kiérdemelte az Akadémia minden ellenszenvét.

Ebben ugyanis nem állít kevesebbet, minthogy a tamil nyelv a turánság legrégibb írott okmánya, s a tamil féle nyelvek a magyarral jóval szorosabban összefüggnek, mint amelyeket a finnugristák ránk akarnak erőszakolni. Kimondja, hogy hangtanilag, szótanilag, alaktanilag a magyar áll a legközelebb a turáni nyelvekhez, főleg a tamilhoz. A még mai is hivatalosnak számító finnugor emlőkön felnőtt nemzedék természetesen nem hallott a turáni nyelvekről. 

Tudósunk tanulmányai alapján egy másik tudós is kutatott Ázsiában: Baráthosi-Balogh Benedek. 1930-ban jelentette meg Déli turánok c. könyvét. Ebben megemlíti, hogy az indiai turáni és turáni keveredésű népekről az angol irodalomban egy egész könyvtárra való van már összeírva… Ha egy képzett magyar nyelvész ezeket ellenőrizné, hiányaikat kipótolná, olyan szolgálatot tenne a nyelvtudománynak, amilyent még kevesen tettek. Kötetét pedig ezzel zárja: „… reá mutattam minden valószínűségére annak, hogy a magyarság a turáni fajnak nem a legutolsójából került ki, s hogy nem lesz mindig csalóka délibáb az, hogy a 7000 éves kultúrájú turáni fajban népem történelmét is legalább 3000 éves múltra vihetjük vissza.”

A turáni kultúra India északi részén virágzott (ezen a területen tárták fel Mohenjo-Daro és Harappa máig rejtélyes dravida városait), majd az árják megjelenésével a turáni népesség a Himalája hegyeibe és délre szorult. Múltunk és régi kultúránk feltárása érdekében fontos lenne e népek nyelvét, néprajzát, szokásait, történelmét, irodalmát, meséit kutatni. Ezeket a földművelő népeket az árják, a mai észak-indiai hinduk ősei, szolgaságra vetették. (A kontinensnyi országban 3000 év alatt nem sikerült Dél és Észak szellemi egyesítése, a kölcsönös ellenszenvről érdekes észrevételeket tett az indiai származású író, V.S. Naipaul is. A híres kasztrendszerben a földművelők a legalsó, negyedik kasztba tartoznak, alattuk már csak a kasztnélküliek, a páriák vannak.) A Dél-Indiába szorult dravidák a déli ugorok, a turáni család legrégebben levált tagjai pedig az északi ugorok, a finnek, vogulok, és egyéb kis népek. Baráthosi-Balogh velük kapcsolatos megállapítása máig nem veszített aktualitásából: „És mégis: jó száz éve a hivatalos kutatás ezt a pár milliónyi népséget kutatja; különös hogy ennyire ragaszkodnak az ötlethez, hogy a 15 milliós magyarság 1000 éve egyetlen nagy és jelentős kultúrájával Európában ezektől származott volna. Ezzel szemben az Indiában élő déli ugorok száma közel 150 millió.” (Azóta többen lettek.)

Szentkatonai Bálint Gábor, a közép-ugor mandzsu, mongol, török, tatár nyelvek nagy tudója e nyelvekből vett adatokkal igazolja, hogy a tamil olyan gyökökre és nyelvtani jelenségekre ad magyarázatot, amikre a finn és rokonai nem képesek. 

’Gyöknyomozó szótárkájában’ 3500 tételt említ, ezek között kevés olyan van, aminek ne lenne tamil megfelelője. Hogy nem tudott mélyebben elmerülni a témában, annak az volt az oka, hogy nem volt több dravida szótára. 

Gondoljuk meg, micsoda anyagi áldozatok és ’logisztikai’ nehézségek árán tudott száz éve egy tudós könyvekhez jutni! Hát még ha azt is tudjuk, hogy Magyarországon ennek a 30 nyelvet beszélő, sok ázsiai nyelvnek a világon egyedülálló szaktekintélyére nem volt szükség. Tizenöt évre eltűnt – Kisázsiába, ahol lepkefogással, nyelvtanítással tengette életét. Erről az időről keveset tudunk, de lemoshatatlan szégyenfoltja marad az Akadémiának, a kultuszminisztériumnak és az egyetemeknek. Végül mégiscsak elszégyellték magukat és 1897-ben kinevezték egyetemi tanárnak Kolozsváron. Későn. A hivatalos tudományos életnek sikerült elérni a sok gyűlölködéssel, támadással, gáncsoskodással, hogy élete utolsó évtizedében már nem irt. Sikerült ezt a nagy elmét tönkretenni. És még hány más nagy szellemet?

Végül szemléltetésképpen néhány magyar és tamil szó összevetése a 3000-ből:

Teljesen egyértelmű és kézenfekvő az olyan megfeleltetés, ami mai átlagos nyelvismerettel is felismerhető:

Tamil - magyar

szol - szó

szollu - szól

peszal - beszél

vidikku - vidék

szappadu - eszik (v.ö.: zabál)

piszi - pici

pottu - petty

vittu + il ikerszó, mindkettő házat jelent - vityilló

úr - vár (eszünkbe jut a mezopotámiai Úr városa?)

ul - bel

alam - birodalom (állam? Sri Lankán a tamilok Tamil Eelamot követelnek)

tarrangar - tenger

tokku - tok

Kicsit bonyolultabb összefüggésekre mutatnak a következő példák:
vel (a hadisten háromágú szigonya) - villa (szúróeszköz), villám (ld. Istenek villája)
vel - fehér (mint a fény, a villám színe)
vilakku - világit
vilangu - villan
villangan - villong (veszekszik, tulajdonképpen a szurkálás is benne van.)
ulagu - világ (lehet köze a világnak a teremtő villámhoz, a fényhez is)
Attila nevét a Volga Atil, Itel alakjából vezetik le, Szentkatolnai Bálint Gábor azonban máshonnét eredezteti: a tamil idalan ’vakmerőt’ jelent, ami valóban lehetett Attila jelzője, az idalam viszont ’szélességet’ jelent, ami meg a folyóra jellemző.
A tamil ’tani’ vizet jelent. A Don, Donyec esetleg Duna nevét egy ’tan’ tőre vezetik vissza. De ha felütjük a Magyar Értelmező Kéziszótárt a tanya címszó alatt, meglepődünk, hogy szavunknak van egy tájnyelvi jelentése is: folyóvíznek csendes folyású része, ill. állóvíz, pocsolya, valamint egy halászatban használt jelentése: az a vízterület, amely húzóhálóval egy vetésre befogható.
Fentiekből talán kiderül, hogy a témával foglalkozni kellene. Hozzáteszem, hogy nem csupán a mai köznyelveket érdemes összehasonlítani, hanem a magyar tájszavakat és régi, kihalt szavakat is bele kellene vonni a vizsgálatba, és a sok tamil nyelvjárást úgyszintén. Továbbá a sumér nyelvvel való összevetés sem lenne hiábavaló. Akad-e követője Kőrösi Csoma Sándornak, Szentkatolnai Bálint Gábornak, Baráthosi-Balogh Benedeknek?
Mádéfalva keserű nótájának kezdetét választottam e kis eszmefuttatás címéül. Csak rajtunk áll, hogy lesz-e még öröm is múltunkban! http://www.kitalaltkozepkor.hu/tharantrieb_multadban.html
{Letöltés .doc formátumban}