Tisztelt Értekezlet ! Hölgyeim és Uraim !
Nehéz idők mögöttünk, nehéz idők előttünk – talán így lehet elhelyezni a magyar nemzetpolitikát a közelmúlt és közeljövő idősíkjában.
Nagyon megérett az idő arra, hogy az elmúlt húsz esztendő nemzetpolitikai mérlegét közösen megvonjuk és összegezzük a tanulságokat. A Magyar Állandó Értekezlet mai ülése ennek a mérlegkészítésnek és összegzésnek lehet egy fontos állomása.
A nemzetpolitikában az elmúlt húsz esztendőben kibontakozott természetes és természetellenes viták közepette érdemes azonosítanunk azt a néhány ügyet, amelyben húsz esztendeje a kárpát-medencei magyar politikai osztály elvi egyetértése mai napig töretlen , és érdemes ezen ügyek tükrében megvizsgálni az elmúlt húsz év közös nemzetpolitikai teljesítményét.
Engedjék meg, hogy röviden két ilyen, a határokon belüli és kívüli teljes magyar politikai osztály elvi egyetértését bíró ügyet említsek. Néha úgy érzem, ezen a két tételen kívül napjainkra alig maradt bármi más, amiben teljes és feltétlen nemzetpolitikai egyetértés lenne közöttünk.
Az egyik tétel úgy szól, hogy nincs, nem lehet eredményes magyar nemzetpolitika gazdaságilag erős és politikailag tekintélyes magyar állam nélkül.
A másik tétel szerint, a határon túlinak mondott magyar közösségeknek joguk van a szülőföldjükön való boldoguláshoz, és mindehhez a megoldást a szomszédos államok területi épségét nem sértő, Európában már létező, legitim önrendelkezési formák, azaz az autonómia különböző válfajai biztosítják .
Mindkét nemzetpolitikai tételt, melyek egyben céltételezések is voltak, még 1989-90-ben, a politikai rendszerváltások idején fogalmaztuk és ma is hiszünk benne. Bár, ami az autonómia stratégiai célkitűzését illeti,ebben az egyetértés túlságosan is elvi természetű, s bántóan nélkülözi a gyakorlati részletekben való közös nevezőt.
A baj az, hogy ezen célokhoz az elmúlt húsz esztendőben összességében nem közeledtünk, hanem távolodtunk azoktól.
A magyar állam – eladósítva és kifosztva - ma gazdaságilag sérülékenyebb mint az elmúlt húsz esztendőben bármikor, nemzetközi érdekérvényesítési képessége pedig gazdasági súlyával arányos, a tervezett határon túli magyar autonómiaformák alanyai, azaz a magyar közösségek, a magyar emberek pedig 1990-hez képest lélekszámban vészesen fogyatkoznak és a növekvő terhek és csalódások súlya alatt lélekben, , kitartásban és reményben is egyre elcsigázottabbak, s mindezzel összefüggésben – szinte mindenütt megosztottak.
Tisztelt Értekezlet !
Ha a fenti megállapítással egyetértünk, akkor rögtön felmerül legalább két kérdés, amely választ vár : ki a felelős mindezért és mi a megoldás ?
A felelősök - tisztelt Értekezlet - a szakmánkat terhelő objektív felelősség jegyében mondom - mi politikusok vagyunk, mi, akik most ennél az asztalnál ülünk és azok a politikus társaink, akik ugyan most nem ülnek itt, de az elmúlt húsz esztendőben részesei voltak a magyar politikai osztálynak, akár Magyarország határain belül, akár azon kívül.
Az elmúlt húsz esztendő magyar nemzetpolitikai teljesítménye – jónéhány enyhítő körülmény ellenére - meghatározóan a magyar politikai osztály műve és felelőssége. A felelősségünk nem egyenlő, de közös és nincs felmentés alóla. És ennek a nyomasztó felelősségnek a kiporciózását rövid távon – nem mindig érdem szerint - a választópolgárok, hosszabb távon – megfellebbezhetetlenül - a történelem végzi el.
A kialakult helyzetnek természetesen van megoldása, és ebben a megoldásban segíthet a Magyar Állandó Értekezlet felelős munkája.
Az elmúlt húsz esztendő tanulságai alapján sok mindent újra kellene gondolni. Például azt, hogy a szomszédos országokban hatalmi szerepkörbe kerülő magyar politikai osztály valójában mit képvisel: a magyarok érdekeit a többségi államvezetésben, vagy a többségi államvezetés érdekeit a magyarok sorában? – esetleg egyfajta moderátor, pacifikáló szerepet választ magának, saját jól felfogott csoportérdekét követve. És ugyanez a felvetés bármikor igaz lehet a magyarországi politikai osztályra is. Mindenki eldöntheti, kit képvisel: a nemzeti érdekeket képviseli nemzetközi porondon, vagy a nemzetközi érdekek ügynöke a hazai pályán. A magyarországi választópolgárok - értékelve a magyarországi balliberális politikai osztály ténykedését - 2010-ben félreérthetetlenül kifejezték ebben a kérdésben az elvárásukat.
Arról is kellene beszélni, hogy a magyar állam miként tud valójában szervező ereje lenni annak a folyamatnak, amely a kárpát-medencei magyarság szellemi, anyagi és kulturális erőforrásainak összpontosítását célozza, hiszen ilyen összpontosítás hiányában mindannyian – határokon kívüli és belüli magyarok – egyaránt vesztesei lehetünk a jelenlegi európai pénzügyi, gazdasági és erkölcsi válság utáni újrakezdésnek.
Történelmi mércével mérve 1920-tól 1990-ig terjedő időszaknak nemzetpolitikai értelemben egyértelműen vesztesei voltunk. 1990 után új mozgástér keletkezett, ám az elmúlt húsz esztendőben ennek a lehetőségnek sem lettünk a nyertesei. Az nem kérdés, hogy a most zajló átfogó nemzetközi válságnak ismét a vesztesei vagyunk. A kérdés az, a válság utáni újrakezdésnek hogyan legyünk nemzetpolitikai vonatkozásban is a kedvezményezettjei. Mint tudjuk, annak a hajósnak, aki nem tudja a célt, semmilyen időjárás, semmilyen széljárás nem segít. A magyar nemzetpolitikában tehát még nem a vitorlákat, hanem az iránytűt kell pontosan beállítani.
2010 után a magyar állam, a magyarországi politika a maga részéről megtette, amit jelen körülmények között megtehetett: az új Alaptörvénnyel, az állampolgárság és a választójog kiterjesztésével erkölcsi és közjogi értelemben egyaránt megerősítette az egységes magyar nemzet eszményét és valóságát.
Azt mondja a népi bölcsesség, többet ér a helyénvaló kérdés a helytelen válasznál.
A kérdésekre mindenképpen megérett tehát az idő a nemzetpolitikában, talán néhány régi válasz sem évült még el, és új válaszok is vannak a láthatáron.
Kívánom a Magyar Állandó Értekezletnek, hogy helyénvaló kérdésekre helyénvaló válaszokat találjon.
Köszönöm a figyelmüket
