http://manna.ro/kozter/az-internet-bomlasztja-putyin-fanklubjat-2011-12-08.html
Molnár Gergely
Molnár Gergely
A 2011. december 4-én tartott orosz parlamenti választásokon a hatalmon lévő Egységes Oroszor-szág párt a szavazatok „csupán" 49,54 százalékát tudta megszerezni, elveszítve ezzel a 2007-ben megszerzett alkotmányozó hatalmát a Dumában.
A párt – amelynek elnöke Vlagyimir Putyin miniszterelnök – hiába használta a kampányban az állami befolyás alatt álló centralizált média nyújtotta lehetőségeket és az úgynevezett „adminisztratív erőforrásokat” (például ingyenes hirdetési felületeket a tömegközlekedési eszközökön), nem volt képes megállítani tavasz óta tartó népszerűségvesztését.
Választási csalások szép számmal akadtak
– Csecsenföldön például 99 százalékot „ért el” az Egységes Oroszország –, továbbá ismeretlen tettesek számos orosz portál ellen intéztek hekkertámadást a választások napján – az egyik fő célpont az orosz bloghálózat jelentős részét tömörítő Livejournal volt, de szünetelt a Slon.ru hírportál működése is.
Az EBESZ hivatalos álláspontja szerint az orosz állampolgárok számos akadály ellenére is képesek voltak az ország politikai jövőjét illető véleménynyilvánításra.
Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) elemzésében három lehetséges középtávú szcenáriót vázol fel a putyini rezsim jövője kapcsán: a centralizált inercia, a neo-korporatista modell és a fokozatos demokratizálódás lehetőségét.
A kormányzó párt nyilvánvaló népszerűségvesztése alapvetően két okra vezethető vissza: egyrészt a medvegyevi modernizációs kísérlet sikertelenségére, másrészt az orosz állampolgárok választói magatartásának és preferenciarendszerének elmúlt években lezajlott drasztikus átalakulására.
A kudarc okai: 1. Befuccsolt a modernizáció
Dmitrij Medvegyev elnökségét a „modernizáció szükségességéről” szóló diskurzus határozta meg, mintegy felváltva a Vlagyimir Putyin képviselte, Oroszország stabilitására és politikai függetlenségére kihegyezett „szuverén demokrácia” tételét. A 2008 őszén kirobbant gazdasági válság azonban érzékenyen érintette az orosz gazdaságot: 2008 nyara és 2009 januárja között az olaj hordónkénti világpiaci ára 150-ről 50 dollárra zuhant, 2009-ben az orosz GDP pedig 9 százalékkal esett vissza.
A válság egyértelművé tette, hogy Oroszország „az olaj és a gáz rabja”, gazdaságát diverzifikálni kell. Medvegyev 2009. szeptemberi, Go Russia! címet viselő cikkében foglalta össze modernizációs programja legfőbb irányelveit:
„A válság rámutatott arra, hogy (…) az elmúlt húsz év nem volt elég arra, hogy megszabadítsuk országunkat a nyersanyagoktól való függőségétől (…) Gazdaságunk, néhány kivételtől eltekintve, nem talál fel semmi újat (…) Úgy vélem, hogy a technológia fejlesztésének mind a magán-, mind az állami szektor prioritásává kell válnia (…) Szükségünk van az európai, amerikai és az ázsiai országokkal való pénzügyi és technológiai együttműködésre”.
A modernizációs programok azonban eddig nem jártak sikerrel, ennek legfőbb oka a külföldi befektetések, illetve a technológiatranszfer hiánya. Az országot 2010-ben 35,3 milliárd dollár értékű tőke hagyta el, 2011-ben pedig előreláthatólag ennek a duplája fog „elpárologni”.
A moszkvai Higher School of Economics elemzőinek tanulmánya rámutat arra, hogy a befektetők „nem azért vonják ki a pénzüket az orosz piacról, mert máshol sokkal jobb a helyzet, hanem mert nem gondolják úgy, hogy Oroszországban javulhat a helyzet”.
Emellett a szabad verseny élénkítésére, a jogállamiság megerősítésére és a korrupció legyőzésére – mint szükséges intézkedésekre – is felhívták a kormány figyelmét.
Dmitrij Medvegyev ugyanazt a hibát követte el
az elmúlt négy évben, mint azon orosz és korábbi szovjet vezetők, akik úgy gondolták, hogy az ország gazdasága a politikai keretrendszer demokratizálása és a jogállamiság kiteljesítése nélkül is modernizálható.
A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy éppen a jogállamiság erodálódása, a demokratikus játékszabályok semmibe vétele, illetve a civil szféra ellehetetlenítése az oka, hogy ma Oroszországban nem valósul meg hatékony társadalmi kontroll sem a politikai hatalom, sem az adminisztratív döntéshozatal felett.
Mindez teret ad a mindent átható „korrupció járványának”.Egyes becslések szerint Oroszországban évente mintegy 650 milliárd dollár esik kívül a hivatalos pénztranzakciókon (elsősorban kenőpénz formájában), a feketegazdaság a GDP 30 százalékát teszi ki.
A korrupció sújtotta országokat pedig elkerüli a modernizációhoz nélkülözhetetlen technológiát birtokló külföldi tőke.
A kudarc okai: 2. Népszerűbb lett a demokrácia
Az orosz GDP 2000 és 2008 között évente átlagosan 8 százalékkal nőtt, elsősorban a kőolaj és a földgáz világpiaci árának emelkedéséből adódóan. Vlagyimir Putyin első két ciklusa során sikeresen kapcsolta össze a politikai–gazdasági és társadalmi centralizációt a „stabilizáció diskurzusával”, továbbá az egyre szélesebb és növekvő társadalmi jóléttel.
A szakirodalomban ekkoriban vertek gyökeret az „apolitikus posztszovjet orosz társadalomról” szóló fejtegetések. A közvélemény-kutatások egyértelműen rámutatnak a választók változó preferenciarendszerére: 2000-ben az orosz állampolgárok 81 százaléka tartotta úgy, hogy a demokratikus értékek feláldozhatók az ország stabilizációja érdekében, és csupán 9 százalék védte volna meg ezeket mindenáron.
A demokrácia „védelmezőinek” aránya viszont 2010-re 23 százalékra növekedett, a „stabilizációt” preferálók aránya pedig 56 százalékra csökkent.
A hatalom lekéste az internetet
A Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett politikai rendszer az évek során egyre távolodott a hagyományos demokratikus értékektől. Az orosz választói magatartásminták változásában azonban fontos szerepet játszott az állami kontroll alá nem tartozó internethasználat elterjedése is. Az oroszországi internet-felhasználók számát 50,8 millióra becsülik, közülük körülbelül 30 millióan tagjai valamelyik közösségi hálózatnak.
Az információ szabad áramlása, a tartalom szinte korlátok nélküli megosztása és kreálása lehetővé tette, hogy létrejöjjön – ha csak a virtuális tér bizonytalan talaján is – egy kritikusan gondolkodó orosz civil társadalom. A már említett Livejournal.ru bloghálózaton jelent meg Alekszij Navalnij, akinek korrupciót leleplező írásait napjainkra hiteles forrásként jegyzi az orosz sajtó jelentős része, de szintén e csatornán keresztül terjedt a protestszavazatokra biztató – eredményesnek bizonyult – felhívás is.
A politikai hatalom láthatóan megkésve fedezte fel a virtuális tér befolyás- és identitásstrukturáló lehetőségeit.
A mai orosz választópolgár már nem azt a kérdést teszi fel magának, hogy „élhetünk-e jobban” a jelen rendszer keretein belül, hanem hogy „élhetünk-e máshogyan”. Jelenleg nincs olyan politikai erő, amely koherens és hiteles választ tudna adni az utóbbi kérdésre. Ennek következménye, hogy a választók december 4-én elsősorban nem pártokra, hanem az Egységes Oroszország ellenében szavaztak.
A választások legnagyobb nyertese az Igazságos Oroszország párt, amely májusban lépett ki az Egységes Oroszországgal formált „kvázi-koalícióból”, azóta pedig egyre élénkebben kritizálta a jelenlegi rezsimet, valós alternatív programot azonban nem fogalmazott meg. Ennek ellenére a választásokon 13,22 százalékot ért el, bár támogatottsága márciusban csupán 5 százalék körül alakult.
Mit terveznek Putyinék?
A következő időszak legfontosabb kérdése, hogy a jelenlegi rezsim képes lesz-e arra, hogy megújuljon, és megfelelő választ adjon az orosz állampolgárok elvárásaira.
Három lehetséges középtávú szcenáriót vázolunk fel a putyini rezsim jövője kapcsán: a centralizált inercia, a neo-korporatista modell és a fokozatos demokratizálódás lehetőségét.
1. Centralizált inercia
A rezsim saját népszerűségvesztését a politikai-gazdasági és kulturális hatalom további centralizálásával kompenzálja. Mellőzi a politikai és a gazdasági reformokat, azokat a jelenlegi status quót veszélyeztető tényezőkként értelmezi.
A következő években várhatóan magas kőolaj- és földgázárak lehetőséget adnak a jelenlegi gazdaságpolitikai struktúra fenntartására komolyabb reformok nélkül is. Az internet 2011 szeptemberében napvilágot látott, a terroristaveszély csökkentését szolgáló szabályozásával kapcsolatos kormányzati bejelentés e kimenetel teljesülésére is utalhat.
2. Neokorporatista modell
E forgatókönyvben a rezsim igyekszik becsatornázni a civil szférában egyre aktívabban megjelenő aktorokat és diskurzusokat, illetve saját érdekeinek megfelelően intézményes keretek közé szorítani azokat. A politikai élet diverzifikálódása ebben az esetben azonban csak látszat lenne, a döntéshozatal változatlanul egy szűk, a személyes lojalistásviszonyok meghatározta csoport kezében összpontosulna.
A 2005-ben létrehozott Közösségi Képviselőház (Public Chamber) éppen ezt a célt szolgálja: a civil társadalom itt elvileg lehetőséget kap, hogy meghatározott keretek között párbeszédet folytasson a politikai hatalommal. A tendenciát erősítheti a 2011 tavaszán Putyin vezetésével létrejött Összorosz Népfront, amelybe a képviselőkön kívül munkás-szakszervezetek, illetve kulturális és civil szervezetek is beléptek.
A neokorporatista modell egyfelől lehetővé teszi, hogy a rezsim látszatjogokat nyújtva növelje népszerűségét a civilek körében, ezzel párhuzamosan pedig megőrizze a döntéshozatali mechanizmusok feletti kontrollt. Kérdés, hogy az orosz társadalommilyen mértékű ellenállást mutat majd e forgatókönyvvel szemben.
3. Demokratizálódás
A rezsim ebben az esetben belátja, hogy nem képes megfelelő válaszokat adni az állampolgárok megváltozott elvárásaira és magatartásmintáira, a hatalom konzerválása pedig a rendszer erőszakos megdöntéséhez vezethet. Jelenleg ez a legkevésbé valószínű szcenárió, mivel a rezsim fenntartása a korrupt bürokratikus réteg és az orosz üzleti szféra érdekeit egyaránt szolgálja.
A parlamenti választások eredménye egyértelműen arról tanúskodik, hogy a putyini rezsim nem tudott rugalmasan alkalmazkodni és megfelelő válaszokat adni az orosz állampolgárok megváltozott preferenciarendszere jelentette kihívásokra.
Az, hogy a felvázolt három szcenárió közül a jövőben melyik igazolódik be, elsősorban az orosz társadalom és a rezsim közötti feszültség alakulásának függvénye, így ennek kérdésére a 2012 márciusában tartandó elnökválasztások után érdemes visszatérni.
