Olvasva a Hargita megye előjárójának a a cikkét eszünkbe jutott a régi szövetségi elnök kijelentése -azaz, hogy nem ért egyet azzal a határon túliak szavazati jogot kapjanak.
Az alábbi cikk egyféle magyarázkodás, de a lényeg marad, hiszen írója még a magyar állampolgárságra sem tart igényt. A szavazati jog megadását azért tagadja, mert ezzel sem akarja, hogy a Szövetség belügyeibe az anyaországiak beleszóljanak, viszont a hargitai úr cikkében éppen azért zsörtölődik,.hogy épp az lenne a baj, hogy nem veszik számba a szövetségieket...
Az alábbi cikk egyféle magyarázkodás, de a lényeg marad, hiszen írója még a magyar állampolgárságra sem tart igényt. A szavazati jog megadását azért tagadja, mert ezzel sem akarja, hogy a Szövetség belügyeibe az anyaországiak beleszóljanak, viszont a hargitai úr cikkében éppen azért zsörtölődik,.hogy épp az lenne a baj, hogy nem veszik számba a szövetségieket...
Mindkét cikkre érdemes visszatérni, hiszen olyan dolgokat állítanak, amelyekből sok mindenben homlok egyenesen mást lehet kiolvasni, más az értelme, pld. befejezésként nyugodtan odaírhatta volna a latin idézet helyet „cuget deci exist”-et is. de lássuk a cikket:
Azt találtam mondani a minap a marosfői ifjúsági konferencián, hogy nem értek egyet a határon túli magyaroknak a magyarországi országgyűlési választásokon való részvételével.
Pontosabban azt az egyre általánosabb európai elvet tartom követendőnek, hogy a szavazást elsősorban ne az állampolgárságtól tegyük függővé, hanem a huzamos tartózkodási helytől.
Emögött nyilván olyan megfontolás van, hogy ki-ki azoknak a testületeknek a megválasztásába szóljon bele, amelyeknek döntései aztán jelentősen visszahárulnak rá. Én magam is azzal próbáltam érvelni, hogy tetszik, nem tetszik, nekünk a bukaresti parlamentbe kell képviselőket küldeni, hiszen ott dőlnek el az életbevágó kérdések, és nem kellene olyan helyzetet teremteni, hogy, aki majd kettős állampolgárként Budapest felé eleget tesz „egyik" állampolgári kötelességének, az már a „másikat" esetleg nem tartja fontosnak. Persze, jól tudom, ma a szavazás elsősorban jog, és inkább csak átvitt értelemben kötelesség, de semmiképpen sem mindegy, mit gondolunk ezeknek a jogoknak és kötelességeknek a könnyített honosítás által jelentősen módosuló rendszeréről.
Nem tagadom, azért is szólaltam meg ebben az ügyben, mert aggaszt egy félig-meddig analóg szándék: Romániában az RMDSZ koalíciós partnerei szeretnék a külföldön tartózkodó román állampolgárok szavazati jogát - amely, ismerjük be, most is létezik - úgy megkönnyíteni, hogy a világ egyik-másik országában meglevő levélbeli szavazást nálunk is lehetővé tegyék, nem az országon belül, hanem a határokon kívül. Becslésünk szerint, figyelembe véve, hogy két-hárommillió, többnyire kitelepülőfélben levő vendégmunkás tartózkodik Olaszországban, Spanyolországban és másutt, egy ilyen módszerrel olyan nagy számban lehetne leszavaztatni az egyébként már hazajönni sem szándékozókat, hogy ez a magyar képviseletet akár a bejutási küszöb alá is nyomhatná. A tervezettel természetesen nem értünk egyet, és ezt nyilvánosan is elmondtuk, aminek jobboldali koalíciós partnerünk egyáltalán nem örült, hiszen ők éppenhogy sok szavazatot remélnek külföldről. Lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nincs. De az biztos, hogy ebben a térségben minden mindennel összefügg, és amit az egyik nemzet kitalál, az hamarosan visszaköszön a másiknál. Nem árt hát színét is, fonákját is megforgatni minden ruhának - jelmeznek? -, amit magunkra öltünk.
Meg aztán azt is elismerem, hogy van egy másik vitám is, vagy inkább félelmem ebben a szavazásos dologban. Tudniillik, hogy állampolgárból álompolgárrá lehetnek sokan, ha Erdély földjétől eloldozzák magukat, és lebegnek csak fent valahol, mert ott van a „haza a magasban". Aztán elforog alattuk a golyóbis, és egy idő után a másik országban, a szívünknek-lelkünknek oly kedves Magyarországon érnek földet. Immár sokadszor fejtem ki ezt az aggodalmamat, ugyanis Erdélyről mint magyar-román közös hazáról a politika nem tudhat lemondani, és remélem, nem is akar, de az elvándorlók igen. Minél kevesebben leszünk, annál kisebb lesz a részesedésünk is a transzszilván jövőből. Ez ilyen egyszerű.
Ami viszont biztató: sokkal nagyobb ellenkezésre számítottam, hogy a kétely magvát azzal az ominózus előadással megpróbáltam elhinteni. Ahhoz képest csak néhány, bár sommás, határozott, sőt, elbizakodott választ kaptam. Ami azt jelenti, hogy a közvéleményt most nem ez hozza lázba, sokkal fontosabb például az, hogy éppen mi van a marosvásárhelyi orvosi egyetemmel, lesz-e elég magyar hely vagy sem. Mégis elgondolkodtatott, hogy aki mondottaimra reagált, milyen mély meggyőződéssel, milyen magabiztosan tette. Valami olyan üzenettel, hogy: így van jól, és punktum! Nem lesz semmi baj, és punktum!
Én pedig azt gondolom, hogy ebben a térségben úgy kellene a kétely, mint egy falat kenyér. Máskor önbizalomra, határozottságra ösztökéltem magunkat, újabban viszont néhány fontos kérdésben a kétkedés jogát kérném mindazoknak, akik még mernek kételkedni. Hamarosan a nyilvános kételyben lesz a legnagyobb hiány mifelénk, ha nem vigyázunk. És nem a jóhiszeműségben, a jó politikai erkölcsben kell nekünk kételkednünk - időnként abban sem ártana -, hanem az egyébként esetleg jószándékú, úgymond nemzeti elkötelezettségű döntések lehetséges következményeit kellene újra meg újra végiggondolnunk. A tét nagy, megér egy-két dilemmát. Akár a tervezett romániai közigazgatási átszervezésről, akár az erdélyi magyar politikai egységről - annak „tervezett" hiányáról! -, akár a határon túli magyarok túlnyomó többsége által természetesen üdvözölt kettős állampolgárság továbbgondolásáról, akár a románok távszavazásos ötletéről legyen szó.
Romániában is népszámlálás lesz hamarosan. Vigasztalhatjuk előre magunkat Berzsenyivel, hogy „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat", de attól tartok, hogy a niklai remete szavai nem rólunk, nem erről a helyzetről szólnak. Elég a XX. századi romániai népszámlálásokat sorra venni, az etnikai arányokat egymás mellé tenni, és minden történelemleckénél beszédesebb máris a statisztika. Folyamatosan fogytunk, és ha éppen nem is fogytunk ugyan, mások dinamikusan növekedtek. Egy-egy feltűnő arányváltozást általában radikális történelmi fordulatok, sokszor tudatos politikai döntések előztek meg. És ide akarok kilyukadni. A lehető legracionálisabbnak tűnő és alkalmanként erkölcsileg sem támadható döntések is járhatnak és jártak is mifelénk drámai következményekkel.
Régóta izgat, hogy mennyire volt szükségszerű Erdély multikulturális jellegének végzetes elszegényedése, a románok, magyarok (köztük a székelyek), németek (szászok, de svábok is) nyelvileg, kulturálisan, mentalitásban is színes, lenyűgöző kavalkádjának a beszürkülése, egy kétpólusú, román-magyar erdélyi világ kialakulása. És akkor még nem is beszéltem a zsidókról, az örményekről, ukránokról, másokról.
Mára a németek száma visszafordíthatatlanul lecsökkent, az egykori szász Universitas területén csak elszórva találni kis német közösségeket, zsidók pedig alig-alig vannak még Romániában. Íme, egy népszámlálási adatsor a romániai németekről: 1930: 633 488; 1956: 384 708; 1966: 382 595; 1977: 359 109; 1992: 119 462; 2002: 59 764. Hetvenkét év alatt egy önálló iskolarendszert, intézményeket, szellemi életet működtetni képes közösség kevesebb mint az egytizedére csökkent. Lássuk a magyarok számának alakulását: 1930: 1 423 459; 1956: 1 587 675; 1966: 1 619 592; 1977: 1 713 928; 1992: 1 624 939; 2002: 1 431 807. Természetesen ezekhez az adatokhoz hozzá kell számítani a mindenkori hatalom éppen gyengülő vagy erősödő ellenérdekeltségét, hogy valós számokat hozzon nyilvánosságra az etnikai összetételről. De az adatok így is beszédesek. Tegyünk még hozzá egy számsort a zsidókról is: 1966: 42 888; 1977: 24 667; 1992: 8955.
1989 előtt Románia-szerte suttogták, hogy Ceaușescu eladta a németeket a Német Szövetségi Köztársaságnak és a zsidókat Izraelnek. Emlékszem, még összegek is forogtak közszájon, a leggyakrabban azt hallottuk, hogy egy német tizenegyezer márkát ér (nem tizet és nem tizenkettőt). Tény az, hogy akinek szeme volt, látta, akinek füle volt, hallotta: mennek a németek, mennek a zsidók. A magyarokért senki pénzt nem kínált, így máig nem tudom, mennyit ér egy magyar, bár 1987 körül a Kádár-rendszer is tett valamit, ismerjük el: akinek ritka kegyként sikerült turista-útlevéllel Magyarországra kiutaznia, vagy életét kockáztatva átszökött a zöldhatáron, azt nem adták vissza. Elmenni én ugyan akkor sem akartam, de úgy fojtogatott mindannyiunkat a diktatúra, hogy kénytelen-kelletlen megértettem, megértettük az elmenőket.
Most évtizedek múltán jutottam oda, hogy megpróbáltam a magam számára kideríteni, mi igaz a németekkel és zsidókkal kapcsolatos akkori legendákból. (Előrebocsátom: minden igaz!) Főképpen pedig azt szerettem volna tudni, hogy egy-egy politikai döntés hogyan erősíti vagy éppen téríti el azt a bizonyos „történelmi szükségszerűséget". Hiszen a romániai németek száma kétszer zuhant le radikálisan, először a múlt század negyvenes éveiben, másodszor a hetvenes-nyolcvanas években. Az első csökkenés okait, gondolom, nem kell különösebben taglalnom, a háború és az utána következő időszak kétszázötvenezer németet sodort el, egyáltalán nem spontánul. Ami a második és bizonyos értelemben „végzetes", mert visszafordíthatatlan fogyást eredményező hullámot illeti, viszonylag könnyen jutottam információkhoz, hiszen nyilvánvalóan sokakat foglalkoztatott ez a kérdés. A legfrissebb kutatások adatait vettem figyelembe, a berlini Welle szerkesztőjének, Ernst Meinhardtnak az előadását egy 2010. december 5. és 10. között a bajorországi Bad Kissingenben szervezett konferencián, amely a romániai németekről szólt. Ernst Meinhardt a maga során annak a Dr. Heinz-Günther Hüschnek az adataira támaszkodik, aki két évtizeden át, 1968-tól 1989-ig a német szövetségi kormány közvetítő ügynöke volt, nem hivatalosan persze. Ő tárgyalt és kötötte meg a németek váltságdíj ellenében való kivándorlásáról szóló egyezségeket. A tárgyalások nem az államok képviselői között zajlottak, hanem német részről az említett ügyvéd, román részről szekuritátés tábornokok vettek részt ezeken, de a megállapodásokat hajszálpontosan betartották. Először egy évre, aztán hosszabb időszakokra kötötték az egyezségeket, és ily módon 1968 és 1989 között 236 000 németet telepítettek ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A megegyezések már-már cinikusnak tűnő részletességgel térnek ki az árra, példaként a harmadik, 1973. július 1-jétől 1978. június 30-ig terjedő szerződést foglalom össze: Kiutazók száma ebben az időszakban: legalább 40 000 személy. Megegyezett összegek: A kategória: 1800 DM - azokért, akik egyik kategóriába sem tartoznak bele az alábbiakból; B1 kategória: 5500 DM - tanulók; B2 kategória: 7000 DM - utolsó két tanulmányi évükben levők; C kategória: 11 000 DM - felsőfokú végzettséggel rendelkezők; D kategória: 2900 DM - szakmunkások. Azok a férfiak, akik a beutazás idején betöltötték 62. életévüket, és azok a nők, akik betöltötték 60. életévüket, az A kategóriába tartoznak.
Azt hiszem, mindehhez nem kell kommentár. Persze, számos anekdotikus részletet lehetne idézni a dokumentumokból, a „kiegészítő juttatásokról", „siker-díjakról", egyebekről. Hasonló megállapodásokkal adták el a zsidókat is Izraelnek, egyes számítások szerint 40 577 személyt 1968 és 1989 között, előbb átlagosan 2500, később 3300 dollárért fejenként. Minderről kimerítő részletességgel ír Radu Ioanid a zsidók kivásárlásáról szóló könyvében (Răscumpărarea evreilor, Polirom, Iași, 2005).
Mekkora ostobaság azt hinni, hogy egy-egy döntésünk nem befolyásolhatja akár egész régiók sorsát! Minő botorság kizárólag erkölcsi mércével mérni ezeket a döntéseket! Merné-e valaki azt állítani, hogy valamikor a múlt század hatvanas éveiben a Német Szövetségi Köztársaság erkörcstelen döntést hozott? Amikor az alagút végét még nem lehetett látni, és senki sem mert volna gyors összeomlást jósolni a diktatúrának, bizonyos megközelítésben nagyon is erkölcsös volt a szándék, hogy a történelmileg már azelőtt, a Szovjetunióba, illetve a Román Alföldre való deportálásokkal megnyomorított németséget kimenekítik innen. Másrészt pedig mondhatja-e valaki, hogy a lehetőséget megragadó, a diktatúra bukásában nem reménykedő, szülőföldjüket elhagyó németek nem cselekedtek morálisan? Ilyesmit nyilván nem lehet és nem érdemes gondolni. Mert nem erről van szó! Született egy döntés, amely akkor jóvátételi erővel bírt, de utólag visszanézve azt eredményezte, hogy a nyolcszáz esztendős szászságot, illetve a szintén sok-sok nemzedék óta itt levő svábságot felszámolta, Erdély multikulturális jellegét tragikusan megcsonkította. Biztos vagyok benne, hogy Erdély ma egészen másképpen nézne ki, ha most is itt élne például több százezer német.
És még nem is beszéltem a Ceaușescu-rendszernek arról a perverz elégtételéről, hogy nemzetállami politikájának megfelelően megszabadult a németektől és zsidóktól, sőt, még pénzt is kapott értük. Miközben ingyen kivándorlásuknak is szívből örült volna.
Ebben a történetben Ceaușescun és munkatársain kívül senki sem volt immorális. Mi több, még azon is lehet töprengeni, hogy esetleg nem éppen az ellenkezője lett volna-e erkölcstelen: itt tartani erőnek erejével azokat, akiket mód lett volna kivinni, hogy várják ki a végét, ha beledöglenek is.
Ugye milyen nehéz ítélkezni? Nem is ez a szándékom. Analógiákat sem akarok mesterségesen kreálni, mert ma végül is minden más, mint mondjuk, 1968 körül. Kivéve egyvalamit: hogy Kelet-Közép-Európa és a Balkán etnikai viszonyai mai is mozgásban vannak, beleértve a magyarság számát, arányát, szülőföldhöz való viszonyát is. Éppen ezért: dubito ergo cogito...
Az írás eredetileg megjelent az ÉS augusztus 12-i számában.
