Cikkünk mintegy válasz is szeretne lenni Ercsey-Ravasz Ferenc írására, amely a Szabadság december 21-i számában a Vélemény rovatban jelent meg, és amely szerint „a lakótelepi magyar osztályok felbecsülhetetlen értéket képviseltek és még ma is nagyon fontosak – sokak számára az egyetlen lehetőséget jelentik. De letűnőfélben vannak, akármit is csinálunk”. Mintegy mentve a mundér becsületét, képviselni szeretnénk mindazon lakótelepi iskolákat is, amelyek úgy gondolják, létük, működésük nem „halódva vegetálás”, hanem igenis életképes alternatíva, színfolt a kolozsvári iskolák palettáján.
Az igazság az, hogy örülök Ercsey Ferenc írásának, mert logikusan felvezeti az előítéleteknek azt a láncolatát, amelyet nyíltan vagy burkoltan nagyon sok kolozsvári, illetve környékbeli szülő magáénak vall, amikor iskolát választ a gyerekének.
Örülök ennek az írásnak, mert megkönnyíti a dolgunkat, ugyanis támpontot ad, amikor pontról pontra cáfolva ezeket az előítéleteket, bemutatjuk azt, hogy hogyan működik manapság a magyar tagozat egy „külvárosi iskolában”.
„És minden elismerésem ……. lakótelepi tanító néniké és tanár bácsiké. Névtelen, csendes hősök ők, akik borzasztó körülmények között, valamiféle megtartó hivatástudattól vezéreltetve teszik a tőlük telhető legjobbat a rájuk bízott gyerekekért”.
„tessék besétálni az „elit iskolák” akármelyikébe és körülnézni…….. Olyan közösségi élet és olyan élményhalmaz vár a gyerekekre, amilyent egyetlen lakótelepi iskola sem fog tudni nyújtani soha. Melyik szülő fogja ennek tudatában eldönteni, hogy gyermekének ez nem való, járjon csak ide a lepattant lakótelepi iskolába?
A mi iskolánk, hasonlóan a többi lakónegyedi iskolához egyáltalán nem lepukkant. Kívül-belül felújított épületek, tágas, napos, meleg osztálytermek, zárt, óriás, biztonságos udvar, tiszta, rendezett zöldövezet, felújított illemhely várja a diákokat. Sőt, mi több, a román tagozat diákjainak egy csoportja az udvar egy elhanyagolt részén „szabadtéri osztálytermet” rendezett be, fákat, virágot ültetett, tavat létesített, padokat szerelt be, mindent önerőből és önkéntes munkával.
A magyar tagozaton oktató tanítók, tanárok sem rosszul öltözött, az életbe és a kudarcokba belefáradt, valami szent célért heroikusan küzdő „nemzet napszámosai”, hanem egy jókedvű, energikus, ötletekkel teli fiatalos társaság, amelynek tagjai azért vannak ott, mert szeretnek ott lenni. Azért tanítanak ott, mert örömet és szakmai, emberi elégtételt okoz számukra az odajáró gyerekek oktatása.
Nagyon jól képzett, színvonalas tanári társaság alkotja a magyarul oktatók magvát, olyanok, akik állandóan továbbképzőkön vesznek részt, nem kényszerből, hanem érdeklődésből, és azért, hogy minél több új dolgot építsenek be az órai és a szabadidős tevékenységekbe. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a mozgalmas iskolai élet, amelyet az utóbbi két-három évben a magyar tagozat minálunk felmutatott.
Ami nálunk is működik: tánckör, továbbá színjátszó, honismereti, környezetvédelmi kör. A honismereti kör során (amely várostörténet, magyar történelem, kultúra és anyanyelv témáját járta körül) bevezettük a feladatlapok online cseberéjét és megoldását. Vetélkedőket és megemlékező műsorokat szervezünk minden nevezetes környezetvédelmi nap, illetve történelmi esemény kapcsán, úgyhogy a továbbképzőkön szerzett ismereteket felhasználva, az élménypedagógia módszereivel tettük gyermekközpontúvá és izgalmassá ezeket a programokat. Március 15 alkalmával mi szerveztünk először történelmi játszóházat, amelynek akkora sikere volt, hogy a következő évben Kolozsváron városi szinten is megrendezésre került.
Amire a legbüszkébbek vagyunk, a gyerekeink egy része képzett animátor, úgyhogy ők társszervezőként vesznek részt minden tevékenységben, és nagyszerűen feltalálják magukat. Ők szerkesztik az iskolaújságot, szervezik a karácsonyi műhelyt, a farsangi mulatságot, a húsvéti vásárt. Iskolánk 2010-es generációtalálkozójának megvalósításában kivették részüket, városszintű iskolabörzét szervezünk évente a segítségükkel.
A környezetvédelmi kör keretén belül, sok más tevékenység mellett, megszerveztük a szelektív hulladékgyűjtést az iskolánkban. Rendszeresen visszük a diákokat operába, operettre, táncelőadásra, múzeumokba, időszakos kiállításokra. Gyerekeink operabérletet váltottak, ebben a nehéz gazdasági helyzetben is.
Évente egyszer-kétszer többnapos tematikus kirándulásra vittük gyermekeinket, amelyekre felkészültünk történelmi és földrajzi ismeretekből, feladatlapokat készítettünk, hogy jobban rögzüljenek a látnivalók. Budapesten, Bécsben is jártak tanítványaink.
A honismereti kör és az élménypedagógia tapasztalatait felhasználva, két kolleganőnk munkafüzetet írt Kolozsvár középkori építészetének témakörében óvodások és kisiskolások számára. És még sorolhatnám, ha lenne rá hely és idő. Tehát nem halódunk, sőt nagyszabású terveink vannak a jövőre nézve.
Szoros kapcsolatot építettünk ki a református egyházzal, lelkészünk nyitottsággal, sőt örömmel viszonyul elszántságunkhoz, segítséget, ünnepélyes helyszínt nyújt évzáróink, ünnepeink, szülőbáljaink megszervezéséhez. Így válik a lakótelepen „szórványban” élő magyarság számára, a templom mellett az iskola magyar tagozata is egy fontos közösségi intézménnyé.
„Ki fosztja meg gyermekét attól a plusztól, amely pályára állíthatja őt az erdélyi magyar társadalmon belül, egy közösség tagjává teszi, és kapuk sokaságát nyitja meg előtte?”
Az a plusz, amelyet nálunk az iskolában a magyar kultúra és közösségi tudat elsajátítása mellett kap, és amely pályára állíthatja őt az egész társadalmon belül, az a román társakkal való folyamatos és gyakorlati érintkezés, a román nyelv anyanyelvi szinten való elsajátításának lehetősége, román gyerekekkel való kapcsolatok kiépítése, amely valóban kapuk sokaságát nyitja meg előttük, lehetővé téve, hogy jól érvényesüljenek akár itthon, akár külföldön.
Az osztályok nem túl nagy létszáma, valamint vegyes összetétele a gyerekek szociális érzékenységét növeli, másrészt lehetővé teszi olyan gyerekek felzárkóztatását, akiknek a családi környezete nem kedvez a tanulási folyamatnak.
A 15–20 létszámú osztályokban a tanárok kellőképpen oda tudnak figyelni a nebulókra, alaposabban megismerik őket, családjaikat, körülményeiket, testreszabottabb módszerekkel tudnak segíteni indokolt esetekben.
Sokan és sokat foglalkozunk a gyerekekkel, akár szabadidőnkben is, hogy az oktatás színvonala semmilyen körülmények között ne csorbuljon. Azok a diákok, akik IX. osztálytól a központi iskolákba mentek, a legjobb osztályokban is kitűnően megállták a helyüket.
Miért jelentene a lakótelepi iskola gyengébb minőséget, miért „fosztaná” meg bármitől is „közösségünk tagjait”? Talán a személyes odafigyelés „kapuk sokaságát” zárva tartaná? Vagy talán egyesek azt gondolják, hogy itt gyengébb felkészültségű tanárok tanítanak?
Egyetlen tanárnak a homlokára sem volt ráírva, mikor befejezte az egyetemet és munkába állt, hogy a Bolyai Líceumban vagy a röcsögetelepi általános iskolában fog tanítani. Bizony évekkel ezelőtt még kemény versenyvizsgán vett részt az, aki Kolozsváron akart tanítani, mégha a város szélén is. Ahol, akárcsak vidéken, ugyanannyi az értelmes gyerek, mint a belvárosban, mert a genetika törvényei fittyet hánynak a földrajzi elhelyezkedésre, cseppet sem centrumorientáltak.
Ugyanakkor kerültek be a központi iskolákba ilyen-olyan áthelyezésekkel gyenge, felkészületlen pedagógusok. A minőségi oktatással ugyanaz a helyzet, mint az újságírással: vidéken is élhet nagyszerű, oknyomozó újságíró, aki utánajár a dolgoknak, dokumentáltan, objektíven ír, és ezáltal biztosítja a lap magas színvonalát, és nagyvárosi lapnál is dolgozhat olyan, aki másodkézből szerzi információit, és tollát személyes benyomások, szubjektív élmények irányítják.
Mi, külvárosi – és vidéki – iskolák pedagógusai, büszkén állunk ki eszméink mellett, valljuk, hogy igenis szükség van lakótelepi oktatásra, tapasztalatunkra és ismereteinkre támaszkodva, tudatosan védjük az itteni gyerekek érdekeit, várjuk továbbra ügyes tanítványainkat, megköszönjük a szülők támogatását. Kötelességünknek éreztük hallatni magunkat, mert ki hiszi el, hogy létezünk és virulunk, ha nem hallanak Rólunk Tőlünk?
Utószónak álljon itt egy történet, ami jól példázza, hogy minden olyan iskola jó, ahol a gyerek jól érzi magát (Vekerdy után szabadon). Az idén hatodikos oszi lettem, amikor a legelső ismerkedési órán, a játszótéren, körben ülve a földön, tehát oldott, vidám hangulatban mindenki elmondta, mi az a három dolog, amit szeret. Az egyik gyerek teljesen őszintén azt mondta: szeretek iskolába járni. Mire én megkérdeztem: még ki szeret? Mind a tizenhárman felemelték a kezüket, és lelkesen, minden hátsó szándék nélkül, egymás szavába vágva kiabálták: én is, én is!
„Miért, drága gyermekeim?”
„Mert az osztályban olyan vidámság van, meg jól kijövünk egymással, a tanárok kedvesek és mosolygósak, mert jó itt lenni.“
Ez egy olyan iskola, ahol a gyerekek gyakran a nyakunkba ugranak, megölelnek, megpuszilnak. Ezt neveznénk „halódó vegetálásnak”? Hát ennek a magyar tagozatnak ne lenne létjogosultsága?
