http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=97072&cim=ki_tatogjon_a_varosnapon
Bulira készül Csíkszereda, elvben az év legnagyobb mulatsága lesz majd a hétvégén. A programok színesek, azt hinné az ember, mindenki megkapja a testhezálló kikapcsolódási lehetőséget. Elvben legalábbis, hiszen ilyenkor a kispadon ülők hangja mindig felerősödik, méghozzá a kritikusoké. Azoké, akik azt hiszik, hogy az abszolút tudás birtokosai, tehát kisujjukban van a városnapszervezés is.
Ha külföldi fellépőket hívnak a szervezők, az a baj, „me’ egy kicsi faluba es el tudták vinni X Y-t”, azt a „nagynevű” előadót, akit nem olyan régen repített az ismeretlenségből a csúcsra a média bálványgyártó gépezete. Annál nagyobb baj az, ha meghívnak mégis valami ismertebb zenekart a városatyák, mert ahelyett, hogy… (sokatmondó csend), erre pazarolják az adófizetők pénzét. De az is felhördülést vált ki, ha a gazdasági válságra való tekintettel kicsit olcsóbbra fogják a szervezők. Egyszóval sehogyan sem lesz az jó, legalábbis a kommentálók népes hada szerint.
„Nem csoda, egyszer egy tízfős kőművescsoportnak kellett főzzek, olyan ételt nem tudtam az asztalra tenni, ami mindegyikük tetszését megnyerte, akkor hogyan lehetne egy több mint negyvenezres város ízlését eltalálni” – legyintett kőműves barátom. Egyébként roppant érdekes, hogy azok, akiknek valamiféle elképzelésük, ötletük volt, mivel lehetne színesebbé tenni a városnapokat, a bélyeggyűjtőktől kezdve, a versenytáncosokon keresztül, a főzicskélni szerető baráti társaságokig már rég aktívan bekapcsolódtak, feltalálták és jól érzik magukat a városnapokon. Anélkül, hogy valakitől – nagy V-vel – elvárnák, szíveskedjen jókedvet, hangulatot varázsolni számukra. Igaz, szervezni sokkal nehezebb, mint kommentálni.
Be kell vallanom, nekem tetszik az idei program, mint ahogyan tetszett a tavalyi is. Fásyért és a playback muzsikáért ugyan nem rajongok, de bizony isten, még egy városnapon sem unatkoztam, mert volt mellettük bőven más is. Kifejezetten örülök, hogy az idegenből cédé után tátogni – jó drágán persze – ide-idelátogató művész hölgyek és urak tábora megcsappant, így a helyi előadók egyre inkább szóhoz juthatnak a színpadon. Jó volt látni néhány éve itt zenélni azokat, akik Magyarországon történelmet írtak egykor, akiknek a határon átcsempészett bakelitekről szóló zenéjén generációk nőttek fel. Az új bálvány-felhozatal – akiket előadóként követelnének néhányan a kispadról – már nem tetszik annyira.
Főként az nem, hogy belökik a muzsikát a gépről, amire legjobb esetben karaokéznak. Százszor inkább szóljanak azok a bandák, akik velünk, mellettünk nőttek fel, vagy azok a fiatalok, akik alighogy összeálltak zenélni. Mert van egy művészeti középiskolánk, amely ontja a jobbnál jobb muzsikusokat, csak éppen lehetőséget nem kapnak a bizonyításra, vagy ha mégis, hát igen ritkán. Nem beszélve arról, hogy azonnal szétkapják őket a „műértő” kritikusok. Zárójelben megjegyezném, kifejezetten a sznobokra utaltam.
Az elmúlt húsz év, ha másra nem, hát arra jó volt, hogy kicsit magunkhoz térjünk az idegenrajongásból, egyensúlyba kerüljenek az értékrendszerek, és rádöbbenjünk, hogy nem mindig a külföldi a jó. Komoly mozgalom indult a székely termékek népszerűsítéséért, egyre többen keresik a helyi termékeket a piacon. Vártam, reméltem, hogy a kultúrával sem lesz másképp, előbb-utóbb rájövünk, a szeredai C-dúr akkord is hangzik olyan szépen, mint az amerikai, főként ha hangszerről szól és nem lemezről.
Talán eljön azoknak is az ideje, akik időt és energiát nem kímélve, próbálták megőrizni a hagyományos kulturális értékeket, székely lelkülettel táncoltak, énekeltek, muzsikáltak, alkottak, s elfacsarodott szívvel nézték, hogy éppen a saját közösségük nem értékeli őket – inkább nem létező műanyag sztároknak csápol. Talán ezután inkább megtapsoljuk őket, mint a bulvármédiák legújabb tátogóját, hiszen amit elénk tesznek, azt szívvel, lélekkel teszik, és ami a legfontosabb: rólunk, a mi szívünk szerint szól. Hompoth LorándHargita Népe
Bulira készül Csíkszereda, elvben az év legnagyobb mulatsága lesz majd a hétvégén. A programok színesek, azt hinné az ember, mindenki megkapja a testhezálló kikapcsolódási lehetőséget. Elvben legalábbis, hiszen ilyenkor a kispadon ülők hangja mindig felerősödik, méghozzá a kritikusoké. Azoké, akik azt hiszik, hogy az abszolút tudás birtokosai, tehát kisujjukban van a városnapszervezés is.
Ha külföldi fellépőket hívnak a szervezők, az a baj, „me’ egy kicsi faluba es el tudták vinni X Y-t”, azt a „nagynevű” előadót, akit nem olyan régen repített az ismeretlenségből a csúcsra a média bálványgyártó gépezete. Annál nagyobb baj az, ha meghívnak mégis valami ismertebb zenekart a városatyák, mert ahelyett, hogy… (sokatmondó csend), erre pazarolják az adófizetők pénzét. De az is felhördülést vált ki, ha a gazdasági válságra való tekintettel kicsit olcsóbbra fogják a szervezők. Egyszóval sehogyan sem lesz az jó, legalábbis a kommentálók népes hada szerint.
„Nem csoda, egyszer egy tízfős kőművescsoportnak kellett főzzek, olyan ételt nem tudtam az asztalra tenni, ami mindegyikük tetszését megnyerte, akkor hogyan lehetne egy több mint negyvenezres város ízlését eltalálni” – legyintett kőműves barátom. Egyébként roppant érdekes, hogy azok, akiknek valamiféle elképzelésük, ötletük volt, mivel lehetne színesebbé tenni a városnapokat, a bélyeggyűjtőktől kezdve, a versenytáncosokon keresztül, a főzicskélni szerető baráti társaságokig már rég aktívan bekapcsolódtak, feltalálták és jól érzik magukat a városnapokon. Anélkül, hogy valakitől – nagy V-vel – elvárnák, szíveskedjen jókedvet, hangulatot varázsolni számukra. Igaz, szervezni sokkal nehezebb, mint kommentálni.
Be kell vallanom, nekem tetszik az idei program, mint ahogyan tetszett a tavalyi is. Fásyért és a playback muzsikáért ugyan nem rajongok, de bizony isten, még egy városnapon sem unatkoztam, mert volt mellettük bőven más is. Kifejezetten örülök, hogy az idegenből cédé után tátogni – jó drágán persze – ide-idelátogató művész hölgyek és urak tábora megcsappant, így a helyi előadók egyre inkább szóhoz juthatnak a színpadon. Jó volt látni néhány éve itt zenélni azokat, akik Magyarországon történelmet írtak egykor, akiknek a határon átcsempészett bakelitekről szóló zenéjén generációk nőttek fel. Az új bálvány-felhozatal – akiket előadóként követelnének néhányan a kispadról – már nem tetszik annyira.
Főként az nem, hogy belökik a muzsikát a gépről, amire legjobb esetben karaokéznak. Százszor inkább szóljanak azok a bandák, akik velünk, mellettünk nőttek fel, vagy azok a fiatalok, akik alighogy összeálltak zenélni. Mert van egy művészeti középiskolánk, amely ontja a jobbnál jobb muzsikusokat, csak éppen lehetőséget nem kapnak a bizonyításra, vagy ha mégis, hát igen ritkán. Nem beszélve arról, hogy azonnal szétkapják őket a „műértő” kritikusok. Zárójelben megjegyezném, kifejezetten a sznobokra utaltam.
Az elmúlt húsz év, ha másra nem, hát arra jó volt, hogy kicsit magunkhoz térjünk az idegenrajongásból, egyensúlyba kerüljenek az értékrendszerek, és rádöbbenjünk, hogy nem mindig a külföldi a jó. Komoly mozgalom indult a székely termékek népszerűsítéséért, egyre többen keresik a helyi termékeket a piacon. Vártam, reméltem, hogy a kultúrával sem lesz másképp, előbb-utóbb rájövünk, a szeredai C-dúr akkord is hangzik olyan szépen, mint az amerikai, főként ha hangszerről szól és nem lemezről.
Talán eljön azoknak is az ideje, akik időt és energiát nem kímélve, próbálták megőrizni a hagyományos kulturális értékeket, székely lelkülettel táncoltak, énekeltek, muzsikáltak, alkottak, s elfacsarodott szívvel nézték, hogy éppen a saját közösségük nem értékeli őket – inkább nem létező műanyag sztároknak csápol. Talán ezután inkább megtapsoljuk őket, mint a bulvármédiák legújabb tátogóját, hiszen amit elénk tesznek, azt szívvel, lélekkel teszik, és ami a legfontosabb: rólunk, a mi szívünk szerint szól. Hompoth LorándHargita Népe
