http://hirmondo.ro/index.php/velemeny/napirend/2927
Írta: Magyari Lajos2011. október 10. hétfő, 00:00
„Közös lónak túros a háta” – tartja egy bölcs és ezerszer beigazolódott magyar közmondás, s most újra idéznünk kell Marosvásárhely kapcsán. Nincs igazi béke az egykor színmagyar székely fővárosban. Mert ma már csak fele-részben magyar, s magyar intézményeit úgy sorvasztották el, hogy „összeházasították” hasonló román intézményekkel, vagy még egyszerűbben, falaik közé telepítettek addig soha nem létezett – semmivel nem indokolható – tagozatokat. S amint ez történni szokott, a jövevény erősebbnek bizonyult a házigazdánál. Ez történt az egykori Székely Színházzal, a Székely Népi Együttessel, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolával, a Pedagógiai Főiskolával, majd az összes – többnyire római katolikus, református alapítású – középiskolával is. Akár Kolozsváron – korábban.
A legszomorúbb sorsa talán mégis a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemnek volt. A magyar nyelvű orvosképzést Kolozsvárról telepítették Marosvásárhelyre, s magyar intézményként működött mindaddig, amíg meg nem irigyelték, mert olyan hírre és rangra emelkedett Európában, ami már zavarta a bukaresti köröket. Megszervezésében, kezdeti működtetésében még anyaországi vendégprofesszorok is részt vettek, de ezeket szép lassan „haza-utálták”. Mégis maradt a jó híre, a presztízse, a marosvásárhelyi diploma igazi márka volt sokáig. Mindaddig, amíg a legjobb tanársegédeket, „megbízhatatlanságuk” okán nem száműzték először erdélyi kisvárosokba, később pedig Moldvába. Így már könnyű volt rátelepedni a magyar jellegű intézményre, s rövidesen román többségűt és szelleműt fabrikálni belőle. Hát ezért nem volt aztán „magyar utánpótlás” az orvosegyetemen, s ezért juthattak döntő fölénybe az innen-onnan odatrombitáltak.
Azt hittük, a felemás rendszerváltás hoz valami jótékony változást a magyar nyelvű orvosképzés újjászervezésében is. Hát semmit nem hozott. Tovább folytatódott a kiszorítósdi az egykori magyar tiszti iskola épületében, s már odáig jutottunk, hogy a magyar tagozat létjogosultságát is megkérdőjelezik. Ez ellen tiltakoztak október 6-án az erdélyi magyar szervezetek, ennek a tarthatatlanságára figyelmeztetett az oktatási miniszter is, de annak az esélye, hogy lesz-e foganatja mindennek, kérdéses. Ma még az. Mert van itt „autonómia”. Egyeseknek.
A legszomorúbb sorsa talán mégis a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemnek volt. A magyar nyelvű orvosképzést Kolozsvárról telepítették Marosvásárhelyre, s magyar intézményként működött mindaddig, amíg meg nem irigyelték, mert olyan hírre és rangra emelkedett Európában, ami már zavarta a bukaresti köröket. Megszervezésében, kezdeti működtetésében még anyaországi vendégprofesszorok is részt vettek, de ezeket szép lassan „haza-utálták”. Mégis maradt a jó híre, a presztízse, a marosvásárhelyi diploma igazi márka volt sokáig. Mindaddig, amíg a legjobb tanársegédeket, „megbízhatatlanságuk” okán nem száműzték először erdélyi kisvárosokba, később pedig Moldvába. Így már könnyű volt rátelepedni a magyar jellegű intézményre, s rövidesen román többségűt és szelleműt fabrikálni belőle. Hát ezért nem volt aztán „magyar utánpótlás” az orvosegyetemen, s ezért juthattak döntő fölénybe az innen-onnan odatrombitáltak.
Azt hittük, a felemás rendszerváltás hoz valami jótékony változást a magyar nyelvű orvosképzés újjászervezésében is. Hát semmit nem hozott. Tovább folytatódott a kiszorítósdi az egykori magyar tiszti iskola épületében, s már odáig jutottunk, hogy a magyar tagozat létjogosultságát is megkérdőjelezik. Ez ellen tiltakoztak október 6-án az erdélyi magyar szervezetek, ennek a tarthatatlanságára figyelmeztetett az oktatási miniszter is, de annak az esélye, hogy lesz-e foganatja mindennek, kérdéses. Ma még az. Mert van itt „autonómia”. Egyeseknek.
