Csinta Samu, 2012.06.07.
Úton-útfélen azt hallom, hogy ez a kampány egészen más volt, mint a korábbiak. Nem tudom, nyilván esete, régiója válogatja, négy év alatt természetesen új, árnyaltabb kampánytechnikák is megjelentek, no meg az újrázó szereplők időközbeni beágyazódása is sok mindent megváltoztathat, hiszen kevésbé éles kampányhelyzetben könnyebben megkockáztathatók a kultúremberi megnyilvánulások. Szóval talán kevesebb plakát- és szájtépést számolhattunk eddig össze, viszont az idős szomszéd néni azóta is úgy van a megyei tanácselnökjelölt receptgyűjtemény formájában eljuttatott üzenetével, mint a gyanús eredetű gombával: nem tudja, megegye-e, vagy a szemétre dobja.
Egy dolog nem változott: a romániai magyar szavazópolgár szabad mérlegelési egyensúlyát és választási szabadságát kikezdő álságos egységretorika. A kisebbségi létben folyamatos harcot vívó emberi lelkiismeret törékenységére utazó nyomásgyakorlás, amely a saját életét is csak kis mértékben befolyásolni képes ember hátára pakolja a közösségi sors alakításának minden terhét. Csoda-e, ha képtelen hordozni, és vagy menekül előle, vagy pedig a legkisebb ellenállás irányába teljesíti választói kötelezettségét.
Márpedig választani olyan alapvető állampolgári jog, amellyel csak felelősen érdemes igazán élni. Olyan ismeretek és meggyőződések birtokában, amelyek nem csak a rövidtávú emlékezetre támaszkodnak, és nem pusztán a rövidtávú holnap szempontjait veszik figyelembe, hanem a gyermekeink által megélendő holnapután vélhető-várható perspektíváit is. És ehhez nem csak kivehetően körvonalazódó vízió szükségeltetik, hanem a kockázatvállalás bátorsága is – az életszerűen változó magyar politikai jelen tudatos megélésével párhuzamosan.
A hazai magyar választópolgárnak fel kellene mérnie, hogy egy esetleges, nem rutinszerű voksolással nem csak lebont valamit, amelynek örök érvényét – a közelmúlt belpolitikai változásai dacára – ma is töretlenül hirdetik, hanem egyben az új építmény alapkövének lerakásához is hozzájárulhat. Annak a politikai pluralizmusnak a megteremtéséhez, amelyen belül talán már nem a jelenlegi frontgyűrődések határozzák meg az egymáshoz vezető ösvények útvonalát, hanem a tényleges egység létrehozásának imperatívusza.
Senki sincs könnyű helyzetben, hiszen a tömbmagyarságban az egyéni politikai érdekek, szórványban az etnikai szavazás nyomasztó szükségszerűsége takarja el a tiszta kilátást. Nekünk, szavazópolgároknak azonban nincs veszítenivalónk. Legfeljebb néhány lufival kevesebb lesz a horizonton, és néhány ezer elcsendesedő lelkiismeret az erdélyi és partiumi „harctéren”.
