Hollai Hehs Ottó 2020. augusztus 06.,
Trianon századik évfordulóján, a rengeteg írás, nyilatkozat elolvasása és videóelőadás meghallgatása után szinte magától felvetődik a kérdés, hogyan lépjünk tovább, mi a teendő, mit hozhat a következő század. Egy neves történészünk három lehetőségről beszélt, az egyik a felejtés lehetne, ezt kategorikusan ellenzi, sőt öngyilkosságnak tartja, a másodikba, az úgynevezett autonómiatörekvésekbe nem táplál reményt, szerinte a magyarság ez irányú politikai elképzeléseit a többségben élő nemzet soha nem támogatná, marad tehát egy harmadik út, a revízió, ami gyakorlatilag határkiegészítéssel járna.
Múltkori, kétrészes írásomban vettem a bátorságot, és ellentmondtam történészünknek, azt viszont határozottam megismétlem, hogy revízióról beszélni a XXI. században veszélyes és egyáltalán nem célszerű. Ha egy-két gondolat erejéig visszaugrunk a két világháború közötti, sokat vitatott Horthy-korszakra, akkor a kétségtelen és elvitathatatlan kormányzási sikerek elsősorban a belpolitikában mutatkoztak, az eredményes gazdasági és főleg kultúrpolitikai eredmények tükrében. Külpolitikájukban azonban nem alkalmazkodtak eléggé a háború utáni új nemzetközi helyzethez. Társadalmi körökben már a húszas évek elejétől, politikai szinten a húszas évek közepétől felerősödik a revíziós hangulat, ami a harmincas években az ország gazdasági és pénzügyi megerősödésével párhuzamosan hivatalos politikai célkitűzéssé erősödött. Ebben az időszakban Magyarország legjelentősebb külpolitikai patrónusa Németország, de mellette már ott állnak az olaszok is. A többi ismert. A három létező magyar politikai erő – a gyenge szociálliberális, a kormányzó konzervatív, a felerősödött radikális szélsőjobb – teljes mértékben átállt az olasz fasiszta és német náci politika támogatására, cserében a negyvenes évek revíziós „sikerei” következtek. A második nagy háborúban ismét a vesztesek oldalára kerültünk, és az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés az ország határait az 1937. december 31-i – a revízió előtti – helyzet szerint állapította meg. Ez a második világháború utáni „békediktátum”, annyival volt sokkal rosszabb, mint a trianoni, hogy a szovjetek térhódítása és későbbi diktatórikus hatalma ellen sem nyújtott védelmet – négy évtizedig egy teljesen idegen, ellenséges hatalom birtokába kerültünk. Ez ellen kellene most az egykori vétkeseknél tiltakozni, de revíziós elképzelések itt sem segíthetnének.
Hol gondolkozunk hibásan, melyek a téves elképzeléseink? Nos, a sokat hangoztatott nemzeti identitás fejlődésének – amely az anyanyelv elsajátításával kezdődik – egyik fontos állomása nemzeti történelmünk ismerete, de ez csak akkor lesz hasznos, ha a fontos eseményeket nemzetközi, de legalább európai (kontextusba) összefüggésekbe helyezzük. A magyarság mindig is hajlamos volt egocentrikusan gondolkodni, erre még gyakran az aktuális politika is ösztökél minket, pedig egy globalizálódó világban ideje globálisan gondolkodni.
Bele kell törődni, hogy a trianoni kérdés nemzetközi szinten ma már nem „érdekes” és ha nekünk mégis szomorú a visszaemlékezés, tudni kellene, hogy ez másoknak egy sikertörténetre való visszaemlékezés. Nem élünk egyedül a világon, akarjuk, vagy sem, szeretjük, vagy sem, de a szomszédos népek véleményével is együtt kell élni. Tudjuk, hogy Muhi, Mohács, Világos után Trianon is egy fájó emlék marad, talán örökre, de volt még egy ’56 is, ahol sokat vesztettünk, fiataljainkat akasztották az árulók, de cserében kiérdemeltük a világ elismerését. Tudni kell, hogy a trianoni időkben más népek talán még többet szenvedtek, mint mi. Sokat hallottunk, de talán nem eleget az örményekről, a tömeges népirtásról, amit a törökök letagadnak, és Európa lassan elfelejti. Egyes források szerint 1915–1917 között másfél millió keresztény örmény esett áldozatul a török tisztogatásnak. A görögök kálváriájáról sem tudunk sokat, pedig erről a görög–magyar történész, Szidropulosz Archimédesz írt részletesen, aki különben a Trianoni Szemle főszerkesztője. Május 19. a pondoszi görögök ellen elkövetett népirtás emléknapja, mert 1914–1922 között mintegy 350 000 keresztény görögöt mészároltak le az „újtörök” mozgalom pribékjei. (A keresztényüldözés új erőre kapott napjainkban!) De lehetne írni Tibetről, Vietnamról, Koreáról, az afrikai népirtásokról, a lista hosszú, nincs vége.
Trianon tragikus volt számunkra, de a nemzet megmaradt, élünk, fejlődünk, és ha kihasználjuk a lehetőségeket, „a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez”.
Revízió nem lehetséges, helyette szükséges a párbeszéd azokkal, akik kvázi jól jártak Trianon után. Szomorúak lehetünk, de ne mutassunk haragot azért, amiért ők megkapták azt, amit mi elvesztettünk. Legyünk mi a „nagylelkűek”, de azért kérjük ki jogainkat.
Az viszont a mi dolgunk, a mi hanyagságunk, hogy Erdély, a Felvidék, a Vajdaság magyarsága lassan eltűnik. Ez a legnagyobb probléma! – de erre is van megoldás.
Ne felejtsük el, hogy már jó ideje a Kárpát-medencében nincsenek határok, a helyzet szinte hasonló, mint a Monarchiában, azzal a különbséggel, hogy akkor még létezett egy nagy térkép a történelmi Magyarországról, ahol viszont a lakosság szinte fele nem volt magyar. Ha eltekintünk a jelenlegi határoktól, melyeknek nincs is jelentőségük, akkor a helyzet tényleg a régihez hasonló. De ha nincs Trianon, ha csak a Monarchia bukik, szétesik, és marad egy független Nagy-Magyarország, mit kezdtünk volna a közel 50%-os kisebbséggel az osztrák közigazgatás és hadsereg nélkül? A történelemben nincs ha, tegyük azt, amit a mai történelmi és politikai adottságok számunkra „engedélyeznek”.
Száz évvel ezelőtt, talán már korábban is olyan, a világpolitikát is befolyásoló eseménysorozat indult el, ami azóta is alakítja mindennapjainkat.
