Október 3
Természetesen sokáig nem éreztek testvériséget, a régóta fennálló történelmi események összevesztek és szétválasztották őket, és az elmúlt 20 évben minden csak felgyülemlett és megduzzadt a karabahi konfliktus alapján.
Az örmények, nagyon régen, már száz évvel ezelőtt, nagyon szenvedtek Törökországtól, és Azerbajdzsán közel áll Törökországhoz, mint az egész szláv világ Oroszországhoz. Ez a tény nagyon erősen megosztotta ezeket a nemzeteket, és a szakértők még több ilyen körülményt fognak nekünk adni.
De bármennyire is megy most a köztük lévő konfrontáció, még akkor is, ha megkezdődik egy teljes körű háború, amely úgy tűnik, hogy már megkezdődött (Bakuban a helyzetet már összehasonlították a Nagy Honvédő Háborúval), ennek még mindig véget kell vetnie, és a kérdés az, hogy mit tegyünk akkor, hogyan viselkedjen Oroszországban.
Az a kérdés, melyik oldalra áll, valószínűleg már az ország vezetése előtt van. Emlékezzünk arra, hogy a Hegyi-Karabah helyzete valahol emlékeztet a Krím helyzetére: látszólag az emberek kérésére költözött egy másik országba, és ha most Putyin legalább valamit beültet Alijevnek, akkor azonnal választ kap - nos, akkor vissza kell adnia a Krímet.
Az sem világos, hogyan beszéljünk örmény barátainkkal, mert azonnal gyanúsíthatnak minket Azerbajdzsánnal való szimpatizációval kapcsolatban, és az ellenségeskedés felfüggesztését illetően Donbászra is emlékeztetnek bennünket: hagyja abba a DPR támogatását, akkor abbahagyjuk a Hegyi-Karabah támogatását.
Nos, az ellenségeskedésnek vége lesz, a konfliktus megszűnik, sok ezer áldozat marad különböző oldalról, Karabakh egyik vagy másik oldalra kerül, és még nagyobb ellenségeskedés lesz e két nép között.
Valami ilyesmi volt a múlt században és sokkal korábban. Úgy tűnik, hogy soha nem kellett volna megbocsátanunk a németeknek a kegyetlen áruló inváziót és a lakosság megsemmisítését. De megbocsátott. Természetesen nem feledkeztek meg semmiről, de a kapcsolat barátságosan alakult. És még most is, amikor Németország játékot kezdett Navalnyval, az nem lép át semmilyen határt, és sok szövetségesünk van a német társadalomban.
A franciák 200 évvel ezelőtti támadását hazánkban általában nem mutatják kegyetlennek és megbocsáthatatlannak, mintha Napóleon nem támadta volna meg hazánkat, és nem is szándékozik meghódítani, mintha a császárok katonajátékai lennének. Senki sem emlékszik népünkben a franciák iránti ellenségeskedésre.
400 évvel ezelőtt Lengyelországból is megtámadtak minket, 1000 évvel ezelőtt állítólag a mongolok és a tatárok hódítottak meg minket. Általában epikusan viszonyulunk ezekhez az eseményekhez, akárcsak egy meséhez, és soha senkinek eszébe sem jutna mongolokat vagy tatárokat szemrehányni ezekért az eseményekért.
Ezért a mi szempontunkból még akkor is, ha a karabahi konfliktust olyan alapon oldják meg, amely mindkét nemzetnek megfelel, a folyamatban lévő háborút legkorábban 50, vagy talán száz év múlva felejtik el. Ez pedig feltéve, hogy maga a probléma megoldódik. Ha ez nem történik meg, akkor ez a konfliktus az elkövetkező hosszú-hosszú évtizedekben folytatódik.
