|
|
|  Érdekes kiadványt tartok a kezemben. A zalaegerszegi Magyar Olajipari Múzeum (MOM), amely az anyaországi múzeumok közül szinte egyedülállóan, dícséretes nyitottsággal és elkötelezettséggel fordul a szűken vett kutatási területén kívül eső témák és kérdések felé is, s a tudomány határtalanságát (vagy a határok örökkévalóságát) hirdetve megyénkben is több dícséretes bányászattörténeti kezdeményezést tudhat magáénak, ezúttal egy életrajzi lexikon kiadójaként állt a közvélemény elé |
A máramarosi MOM-kezdeményezések kapcsán a kapniki Papp Simon és Born Ignác emlékek létrehozását, e két jeles, részben vidékünkhöz is kötődő geológus-ásványtudós emlékének szobrokban való megörökítését kell mindenekelőtt megemlítenünk. A kapnikbányai helytörténeti gyűjtemény megalapítása, két bányászattörténeti kiállítás megrendezése a nagybányai Teleki Magyar Házban, valamint az ezeket segítő anyagi és szakmai hozzájárulás mellett a most megjelent életrajzi lexikon kapcsán is örömmel jegyezhetjük fel: jelentős, mert hézagpótló mű került a Nagybánya-környéki bányavidék és a történelmi Máramaros bányászati múltja iránt érdeklődő laikusok, szakemberek asztalára.
Közhelyszámba menő tény, hogy Nagybánya-környéke és Máramaros a történelmi Magyarország egyik leggazdagabb vidéke volt ásványkincsekben, ahol többek között aranyat, ezüstöt, ólmot, rezet, vasat és sót termeltek. A kb. 180 km hosszú és 30-40 km széles vulkanikus zóna az Avas-Gutin-Cibles helységek mentén Nagytarnától (Tarna Mare) Óradnáig (Rodna Veche) húzódik, ÉNy-DK irányban. Ez a kiterjedt bányavidék, amely Máramarosban az Iza völgyétől Borsabányáig terjedő területet is magába foglalja, valamikor a történelmi Szatmár, Máramaros és Szolnok-Doboka vármegyékhez tartozott. Ma viszont két ország, Románia és Ukrajna, illetve három romániai megye, Szatmár, Máramaros és Berszterce-Naszód osztozik rajta.
A Kőhát-Gutin-Lápos vidék számos ásványtani és ércteleptani különlegességet és érdekességet nyújtó bányahelyei közül a hozzánk közelebb esők – Fernezely, Felsőbánya, Nagybánya, Kapnikbánya, Erzsébetbánya, Iloba, Misztbánya és Láposbánya – különösen arany- és ezüstkincseiről voltak híresek. Közismert, hogy Mátyás idejében a korabeli Magyarország arany- és ezüsttermésének közel kétharmadát az itteni bányák biztosították. De az 1860-as években a magyarországi ólomtermelés több mint 50 százalékát is Felsőbánya, Kapnikbánya, Erzsébetbánya és Óradna adta. Ha kitekintünk a máramarosi bányamedencére az itteni sóbányák 19., majd a 20. század eleji termelési szintjéről is van olyan adat, miszerint a Magyarországon kitermelt só több mint fele Aknaszlatina, Rónaszék és Aknasugatag bányáiból származott. Talán kevesen tudják, hogy a máramarosi Dragomérfalva, Izakonyha, Izaszacsal, Felsőszelistye – az Iza-völgyének térsége – hosszú időn át a kőolajbányászatban is szerepet játszott.
Évszázadokon keresztül tehát a környék mindennapjai elválaszthatatlanok voltak a bányászattól. Ez és az ezekhez kapcsolódó iparágak jelentették az itt élők számára a megélhetés forrásait, amelyek nem csak a környékről, de a korabeli Magyarország és Európa minden területéről vonzották a magyar, de a németalföldi, szlovák, osztrák, lengyel mérnököket, geológusokat, szakembereket is. Ezeknek a bányászati kutatásban, kitermelésben és feldolgozásban szerepet játszó embereknek az életútjáról, tevékenységéről, szakirodalmi munkásságáról szól a Magyar Olajipari Múzeum bemutatás előtt álló lexikális kiadványa.
A „
Nagybánya és Máramaros vidékének földtani, ásványtani, kőolajipari kutatói, irodalma a XX. század közepéig” című kötet szerzői – Tóth János, a Magyar Olajipar Múzeum igazgatója, valamint a Nagybánya-környéki szakmai múlttal rendelkező, ma már Magyarországon élő nyugalmazott geológus, Réthy Károly – az 1100-as évektől napjainkig közel 900 esztendőt tekintenek át könyvükben, több mint 300 címszó segítségével. Különösen értékessé teszi munkájukat, hogy nem szorítkoznak a szűken vett bányászatra, de a kiegészítő, vagy érintkező tudományágakkal foglalkozó személyeket is bevonták a kutatásba. Így a tárgyalt életrajzok és szakemberek között egyaránt vannak mineralógusok, kémikusok, fizikusok, geológusok, bányamérnökök, kohászok, hidrológusok, sőt tanárok, gyógyszerészek, jogászok – de még lelkészek is!
Természetesen a fent említett okból igen sok színű a nemzetiségi paletta, amelyet a lexikon érint: a magyar kutatók mellett a mű a román, szlovák, lengyel, osztrák, szász, német, spanyol sőt az arab stb. kutatókat is felsorolja, akiknek életében és munkásságában egy dolog volt közös: a feldolgozott terület, azaz Nagybánya és Máramaros régiója.
A lexikon említett interdiszciplináris nyitottsága mellett van még egy szempont, ami miatt különösen érdekes és értékes olvasmány lehet számunkra. Mint megjegyeztem: a tárgyalt időszakban a korabeli Magyarország és Euróba legkülönbözőbb vidékeiről áramlottak ide a telepesek, majd a többnyire Selmecbányán – a világ első, Mária Terézia által 1763-ban alapított bányászati akadémiáján – végzett szakemberek, akik itt megragadva nem csak a bányászatból vették ki a részüket, de többnyire a települések vezetésében is részt vettek, bekapcsolódtak a környék életébe, kulturális-közéleti eseményeibe, mozgalmaiba. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a nagybányai, felsőbányai, kapniki stb. társadalmi elit döntő hányada a bányászatban és a kapcsolódó iparágakban működő műszaki értelmiséget jelentette. Így e mostani kiadvány közvetve jeles személyiségeink (nyilván elsősorban szakmai szempontból ismertetett) életrajzát is tartalmazza.
Találomra felütve a kötetet, örömmel fedeztem fel benne például Farkas Jenő bányatanácsos, bányaigazgató nevét, aki egykori felsőbányai polgármester, a környékbeli turizmus és szervezett turistamozgalom megteremtője volt; Palmer Kálmánt, a máig alapműnek számító „Nagybánya és környéke” c. ismeretterjesztő kiadvány szerkesztőjét; a kalandos sorsú Pokol Eleket, a szegény román tanítóból lett bányatulajdonost, akinek mesés gazdagsága több írónkat is megihlette; Szmik Antalt, Felsőbánya jeles monográfusát; Szirmay Antalt, a két kötetes „Szatmár vármegye” szerzőjét; lovag Stoll Károly országgyűlési képviselőt, aki a hólavina borította Kapnikbánya megmentésében vívott ki 1846-ban elismerést, majd 1848-ban Bem őrnagya volt és kormánybiztos; valamint Schönherr Gyulát, Nagybánya kitűnő történészét. De például John Paget (Paget János) rövid életrajzát is megtaláljuk a kötetben, aki Wesselényi Polixénia Erdélyben megmagyarosodott ánglius férje volt Aranyosgyéresen, s ugyan sohasem élt vidékünkön, de „Magyarország és Erdély” c. művében többek között a kereszthegyi bányáról is közöl figyelemreméltó feljegyzéseket.
Igen helyénvalónak éreztem tehát Réthy Károlynak a kötet első lapjain található ajánlását:
„Azoknak a nagyszerű embereknek az emlékére, akik hasznos polgárai voltak korunk bányászatának, társadalmának, és méltatlanul megfeledkeztek róluk.”
Jól kiegészíti a művet a két bevezető tanulmány, amely a területen folyó érc-, illetve szénhidrogén-kutatás és bányászat történeti kereteit foglalja össze. Mindezek mellett név- és irodalomjegyzék segíti a témában elmélyülni szándékozó olvasókat.
A kötet bemutatójára, amelyet ezúton is ajánlok figyelmükbe, november 9-én kedden, 18.00 órai kezdettel került sor a Teleki Magyar Házban, a szerzők és a kiadó Magyar Olajipari Múzeum képviselőinek jelenlétében. (Teleki Magyar Ház)
