Lokodi Imre: A köd felé című cikke apropóján
“Na jó, most Csabával csatázunk egy sort, mert ha igaz, királyfi-kultusz van. Nagyon elejéről indulunk.”(Lokodi I.: A köd felé?)
Ezekkel a ködös gondolatokkal a fejében és háziszőttes tarisznyájára ügyesen reászerelt, madárlátta “dzsipieszével” a birtokában indul hosszú útra hősünk a Nyárád mellékéről, Mikházáról, hogy az erdélyi balliberális újságírásban helyét s hamuba sült pogácsáját megkeresse.
Nagyon elejéről indul, de csak a néhány kanyarral és kilométerrel odébb fekvő Nyárádszeredáig jut épp el. Ott aztán leugrik lováról és sopánkodni kezd. Nem a köd miatt, ami az ő agyában és a kicsi város főterén terjeng, hanem egy szobor miatt, amit a helyiek főterükre terveznek.
Pedig teljesen feleslegesen sopánkodik. Ha laptopját a nyerge alól előcibálná, máris jól megnyugodhatna. De ő már ilyen. Előkelően nyavalyog, idegenül aggódik, szívósan eszi a ködöt. Pedig Csaba szavunkat kellene mindössze beütnie a telepes, vascsicsergős keresőjébe.
Hogyha ezt megtenné, többé sosem lepődne meg azon, hogy miért kell Csaba királyfi ide, ebbe a viharvert, (Orbán Balázs szerint igaz székely városba) Attila hun királyunk fiának a mellszobra. Könnyen rájönne, hogy nyavalygása alaptalan, sőt nemzetidegen.
Mert a Pallasz Lexikon szerint Csaba, ősi mondavilágunk egyik legszebb, legcsodálatosabb alakja. Nemhiába ring a királyfi csecsemő teste marosvásárhelyi Kultúrpalotánk egyik legértékesebb üvegfestményének bölcsőjében, Réka asszony pompás szobájában.
Nemhiába akart Arany János nagy trilógiában emlékezni a hun királyfira, akinek a története teljesen lenyűgözte a híres szerzőt. Végül Nagyszalontán át gondolatban Pannóniába tovarepülvén, véglegesen eloszolhatna az a bizonyos köd firkászunk aggodalmaskodó fejében. Hogyha venné a fáradságot és megfigyelné, milyen komoly Csaba kultusz van Pannóniában. Emberek, települések, őshelyek ezrei viselik e nevet.
Szíve joga, hogy e szellemi kalandozás helyett őkelme a nyárádszeredai padon való üldögélést válassza. A Hársfák terén, Bocskai mellszobrának árnyékában. Ahol mi nem zavarjuk a magasröptéit. Így az a másik fura nyavalygása se tartozik ránk, hogy haragszik Csabára, amiért az, csak a Kárpát medencéig tért vissza.
Felhánytorgatja, hogy miért nem kalandozott velünk a hős Nyugatabbra, ahol több a táp, és a fricskázó szerint kevesebb vér folyt a történelem folyamán. Mondja ezt annak ellenére, hogy immár mindannyian tudjuk, ma már nem hőstett, csak gyakorlat a szoborállítás.
Őkelme mégis kiemeli azt, hogy ő nem hős tipus: „...minek is kell nekünk állandóan meghősiesülni, ha nem muszáj. Mert a hősiesség anno vérrel járt, mert a hősiesség sok idegsejtet emészt fel e korban, infarktus, agyvérzés dőjti nyugágyba e hősietlen kort, s akkor megéri?”
Ezekből a sorokból nemcsak azt látjuk, hogy mikházi tollnok vándorunk nem kockáztat, de arra is egyértelműen fény derül, hogy bizonyára erősen gyáva alak. Mert, ha egy kicsivel több kurázsit hagytak volna rá mikházi székely/magyar felmenői, ma nem enne ködöt.
Nem Csaba királyfi alakjának Nyárád melléki bejövetele miatt keseregne, hanem azért aggódna, hogy Nyárádszereda mintegy félezer éves piacterét ortodox katedrálissal szeretné elcsúfítani az idegen benyomulás és a történelmünket elferdítő jelállítási idegen buzgalom.
Inkább köd nélküli irományokat írhatna azokról a gombamód szaporodó anyafarkas alakokról, amelyek valóban ködöt terítenek kisgyermekeink szeme elé. Hogy (a szinte minden erdélyi városba ránkhozott hazugságok miatt) ne ismerhessék jól a történelmünket.
Hősünk akkor érdemelné ki tehát a nyárádmenti székely megnevezést, ha a felmenőihez híven, népe érdekében és nem annak kárára hadakozna laptopjával. Hogyha felpattana parázsevő paripájára és gyávaságát leküzdve, nyavalygását féretéve, közénk állna. Mert az idő, a beletörődés és a szívós történelemhamísítás a fennmaradásunk ellen dolgozik. Azok ellen akik, nem egymás torkát marják, s nem magyart fordítnak magyar ellen, névtelen beírásokkal portáljainkon. Hanem magyar ügyeket szolgálnak.
De őt, nem ilyen fából faragták. Ő fittyet hány arra, hogy mezővárosunk mind a tizenöt helyi tanácsosa megszavazta, hogy jőhet Csaba. Hogy kell nekünk ez az ősi jel a főtérre. Hogy ideje megjelőlni azt, ebben hazugságáradatban, hogy onnan jövünk és kik is vagyunk mi valójában.
Ettől függetlenül jószívvel engedjük tovább menni menő földinket, hogy több lóerős vasparipájára felpattanva, háziszőttes tarisznyáját nyárádmenti fájin kisüstivel megpakolva, “dzsipieszén” igazítva, Nyugat felé szárnyalhasson, akár a gondolat.
Hogy szobrokat állítson azoknak, akiknek nálunk javasol. S észt osszon ott, ahol nem tudják, honnan indult. Megleszünk nélküle is valahogy.
És a köd nélkül is, amit a saját, zavaros fejéből ömöltet folyton elő.
Csíki Sándor
