Küzdelem a lankadás ellen

Megjelent a Krónikában 2010-07-09 
A helybeliek lankadása ellen küzd a balázstelki református lelkipásztor

A végletek gyülekezeteként jellemzi saját balázstelki közösségét Kiss Csaba református lelkipásztor. Egyházához való viszonyulásáért a Szeben megyei település szórványmagyarsá gát sok székelyföldi lelkész megirigyelhetné – állítja a pap. A lelkipásztor elismeri, hogy tucatnyi, az egyházzal nem törõdõ tagtól kénytelen volt megválni. A közelmúltban 14 személyt töröltek a balázstelki reformátusok nyilvántartásábó l. Még így is a faluban 226 reformátust tartanak számon, jóval többet, mint a szomszédos Pócstelkén vagy Báznán. A fõúttól félreesõ két településen összesen 130 híve van a kálvinista egyháznak. Közülük sokan Szászmedgyesen vagy külföldön élnek, dolgoznak. Legtöbbjük – a többségben lévõ román szomszédoktól ihletõdve – Spanyolországot és Olaszországot választotta.

Kiss Csaba úgy tudja, mindössze egy-két család keresi a boldogulást az anyaországban. Viszont ami lényegesen megkülönbözteti Balázstelkét más, dél-erdélyi vagy akár székelyföldi településtõl, az, hogy a faluban lényegesen több magyar él, mint a két világháború között. Az egyházi jegyzõkönyvek szerint 1928-ban Balázstelke a maga mindössze tizenkét református családjával még szórványnak számított. A környezõ két kisváros, Medgyes és Dicsõszentmárton iparosítása, valamint a két település között megépült mûút duzzasztotta fel a falu magyarságát. Olyannyira, hogy 1960-ban a közeli Pócstelke reformátusai kénytelenek voltak belátni, hogy az ottani parókiát már nem érdemes fenntartani, át kell adni a balázstelkieknek. Ezért lebontották és újjáépítették a községközponttá avanzsált fõút menti faluban.

Állandó mozgásban

Balázstelkét és környékét elfelejtett vidéknek nevezi Kiss Csaba. Aztán pontosít: ez lényegében a politikumra érvényes. Míg az egyházi vezetõk gyakran átlépik a Medgyes melletti nagyközség parókiájának küszöbét, és a kultúrintézmények is el-ellátogatnak a szomszédos városból, az RMDSZ magasabb rangú vezetõi csak a választási kampányokban fékeznek le a faluban. „Tudatában vagyunk annak, hogy mi nem vagyunk sem a Székelyföld, sem a Kalotaszeg része, ezért a politikusok elfelejtenek minket. Még tiszta szerencse, hogy amikor szavazatokra van szükségük, négyévente itt is megjelennek. Ígérgetnek, reményt keltenek, aztán továbbállnak, és minden folytatódik a régi kerékvágásban. Még tiszta szerencse, hogy egyházi és mûvelõdési vonalon zajlik az élet. Esperesi vizitációk, lelkészi értekezletek, nõszövetségi találkozók színhelye Balázstelke. Amikor meg úgy érezzük, hogy bennünket kezdenek elhanyagolni, nem várunk, inkább lépünk. Követjük a környék magyar jellegû rendezvényeit, autókba ülünk és beállítunk” – mondja a fiatal lelkész, majd sorolni kezdi az elmúlt évek ifjúsági és nõszövetségi találkozóit, a környékbeli gyülekezetek összejöveteleit, a színházi elõadásokat. „Kénytelenek vagyunk megmozdulni és mindegyre járni, mert ha nem, betokosodunk” – teszi hozzá viccesen. Ennek ellenére Balázstelkén, alig néhány kilométerre a még színmagyar küküllõmenti falvaktól, a református hívek jelentõs része egymás között is románul beszél. Pedig a nyelv és a hagyományok megõrzésében lenne mit tanulni a környék megmaradt német ajkú öregeitõl. Kiss Csaba szerint ha két szász összeverõdik egy társaságba nyolc románnal, egymás között a továbbiakban is anyanyelvükön társalognak. Kilenc magyar egy románért rögtön átvált az állam nyelvére. Mint kiderül, nem csupán udvariasságból. „Ez elszomorít és bánt, annál is inkább, mivel Balázstelkén már a magyar a magyarral is románul beszél. Ne menjünk messze: mindkét szomszédomat Attilának hívják. Mit gondol, miként köszöntik egymást? Az itteniek otthon, a családban sem valamelyik magyar tévéadót nézik, hanem szinte reggeltõl estig az Etno, a Taraf meg a román szubkultúrát hirdetõ adók egyike-másika megy. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen magyar nyelvû újság sem jár a faluba, de nem azért, mert az itteniek a lapok internetes változatát részesítenék elõnybe. A presbiterek kiharcolták, hogy õk az Üzenetet és a Református Családot is ingyen kaphassák, de õszintén szólva, nem tudom, ha mindannyian el is olvassák” – árad a keserûség Kiss Csabából. Pedig ha a környéken valaki átérzi a szórványmagyarsá g gondjait, az mindenképpen õ. A lelkész a dél-erdélyi Magyarbényén született és nõtt fel, majd 5. osztályos korától a nagyenyedi Bethlen-kollégium padjait koptatta. Tisztában van a szórványkérdés szinte minden csínjával-bínjával.

Elrománosító szerelem

Az egykori Haller-kastélyban mûködõ, Visarion Roman néhai tanító nevére keresztelt helyi iskola magyar tagozata a tavaly szûnt meg. Mint kiderül, nem az elrománosodás mosta el az utoljára összesen mindössze három gyerekkel mûködõ elemi tagozatot. „Nem az a baj, hogy román tagozatra íratnák a kicsiket. Az itteni emberek kényelmesek, számukra a gyermekáldás egy teher. Olyanokat is ismerek, akik azért nem vállalnak gyereket, mert bankkölcsönbõl hatalmas házat építettek, a részleteket meg harminc éven keresztül törleszteni kell” – mondja a lelkipásztor, aki utoljára – néhány esztendõvel ezelõtt – a saját csemetéjét keresztelte. Mint hozzáteszi, elõfordult, hogy három éven keresztül nem született egyetlen gyerek sem a gyülekezetben. Pedig a szerelem lángol a helyi ifjakban. „Ami nagyon fáj, hogy fiataljaink körében egyre nagyobb divat a vegyes házasság. Pedig azért viszem s hozom az ifjakat a szomszédos magyar falvakba, hogy onnan találjanak maguknak valakit. Mondtam is a fiúknak: vegyenek példát szüleiktõl, nagyszüleiktõl, akik addig járták a közeli küküllõmenti falvakat, amíg megtalálták a párjukat. Bezzeg akkoriban ez becsületbeli kérdésnek számított” – állítja a lelkész. Egy házasságban az évek során számos konfliktus adódik, a vegyes párok között a nyelvi és kulturális szakadék további problémákat gerjeszthet, véli. „Nem is emlékszem, ha a faluban töltött nyolc esztendõ alatt eskettem magyar fiatalt románnal” – idézi fel a 60-as éveket Székely József nyugalmazott esperes, a balázstelki gyülekezet elsõ választott lelkipásztora. Õ is megerõsíti, hogy annak idején a Szeben megyei falu legényei a Küküllõmentérõl hozták a menyecskéket és velük együtt a népszokásokat is. „Akkoriban bezzeg elképzelhetetlen volt, hogy magyar a magyarral ne anyanyelvén beszéljen” – idézi fel a harminc-negyven évvel ezelõtti helyzetet a faluról igencsak kellemes emlékeket õrzõ idõs pap.
Az elrománosodást mégsem a helyzet vagy a környezet váltja ki: a faluban jól megértik egymást románok és magyarok. A többségi nemzet képviselõi közül olyan is akadt, aki telket adományozott a református egyháznak, csakhogy megnövelhessék a templom alapterületét.

„Tizedesek” és kitessékeltek

A templombõvítésre azért volt szükség, mert a 90-es évek vége felé egyre többen tértek vissza az egyházhoz és lépték át a kicsi, de takaros templom küszöbét. Mindez jobbára az akkor még újoncnak számító lelkész evangélizációs folyamatának tudható be. „Azóta egyes híveinknél fokozatos lankadás tapasztalható , de az akkori folyamat hatása még ma is jól érzõdik. Számos székelyföldi lelkészkollégám megirigyelné, hogy nálunk még ma is sokan tizedet fizetnek az egyháznak” – büszkélkedik Kiss Csaba. A gyülekezetnek olyan külföldre költözött tagja is van, aki itthon kapja a nyugdíját, melynek 10 százalékát a postás az egyházhoz viszi. A másik végletet az ortodox vallásra áttértek és hitetlenek jelentik. A pap szerint azok, akik valamilyen okból kifolyólag a görögkeleti vallást választották a református helyett, fösvénységbõl tették. „Egyszerûen nem akartak többé egyházadót fizetni. Mint ahogy azok sem, akik soha be nem teszik a lábukat a templomba, ráadásul évtizedes elmaradásokat halmoznak fel. Nem ateisták, egyszerûen nem érdekli õket. A tavaly 14 ilyen személyt töröltünk a nyilvántartásunkból” – mondja Kiss Csaba. A drasztikus intézkedés Székely Józsefet is meglepi. A faluból jó negyven évvel ezelõtt elkerült lelkipásztor a kommunista rendszerben tapasztaltakat próbálja felidézni, amikor a pártaktivisták részérõl tapasztalható nyomás ellenére a közösség több mint kilencven százaléka aktív egyházi életet élt. „Olyan nem volt, hogy valaki ne szeresse egyházát és ne tisztelje papját” – mondja. Jóval fiatalabb utódja már most elõrevetíti: õ márpedig Istentõl és az egyháztól eltávolodottakat még csak el sem temeti. És különben is, mutat a domboldalra, az efféle keresztények számára ott van az öngyilkosok meg a szegények temetõje. Szucher Ervin
Megjegyzés
Elszomorító ugyan az ottani helyzett, viszont minket két dolog is meglep,az első az, hogy egy jó tollú cikkíró miért csak "lemásolja" a szavakat, hiszen amit befejezésként hagyott a cikk végére, az nem éppen a deontológia normáknak megfelelő...
A második, hogy a tiszteletes úr felebarát szeretetről beszél de közben nem árulja el, hogy kihez fordult eddig a "nyája" megsegítésért. Mert lehet, hogy nem a legmegfelelőbb politikust, szakembert választotta... Azzal sem érthetünk egyet, hogy nem baj ha román osztályba adják a gyereket! Mint ahogy azzal sem, hogy nem temeti el azt, aki életében nem volt hívő ember, mert attól még keresztény maradhat és nem biztos, hogy számára a szegények temetője egyféle büntetés, inkább csak még többen fognak elfordulni a palástot viselőtől, a templomától a hitétől. 
Az jó ha valaki az egyháznak adja jövedelme tizedrészét, de ennyiből nem fog sem a közösség sem pedig a templom megmaradni! A jó pap mindig tanul mondják, de ebben most nem igen látunk nagyon előre haladást, hiszen a faluközösségét a tanító mellett a palástot viselő tarthatja össze a legjobban. Ez pedig valahogyan is kötelez mindenkit! Mi szívesen felajánljuk, hogy ellátogatunk az "elfelejtet vidékre" és megmutatjuk, hogy vannak ott is olyan értékek, amire érdemes hogy büszkék legyenek az ott élők is és velük együtt a népközösségbeliek is! (Erdélyi Polgár)