Két fogalom, amely menthetetlenül összenőtt. Mindkettő egyszerre lehet előfeltétel és következmény. Lehet ok és okozat.
A szétszórtan élő magyarság lelki fizikája azonban nem egyszerű folyamat. Tele van tűzdelve kisebb-nagyobb elbukásokkal, alkuval és kisebb vagy nagyobb sikerekkel. Így is mondhatnánk: feszültség, dinamika van a szórványlétben. A megmaradás és feladás harcának a dinamikája. A magyar tömbből nézve ez a mindennapi küzdelem távolinak tűnik, néha túl távolinak… Pedig a nem pirossal meghúzható etnikai határoknál zajló „végvári harc” ez. Miért? Nyilván nem egyszerűen a rövidtávon fenntartható jelenlétért, hanem a hosszú távon való megmaradásért. Nem önmagáért csak, hanem másokért. Azért, hogy a tömb ne „rojtosodjon” – főleg kívülről. Azért, hogy szóljon az iskolacsengő és a harang. Azért, hogy a templom és anyanyelvünk ne hulljon és ne kényszeríttessen térdre.
A MÁÉRT 2010 november 5–7-i tanácskozásán (Semjén Zsolt ismertetésében) nem véletlen, hogy az asszimiláció kérdése került előtérbe. Rádöbbenés arra, hogy kevesebben vagyunk, fontosak vagyunk, és miért ne, elengedhetetlenül értékesek vagyunk egymás számára. Ezzel a szórványmunka, identitásmegőrzés, asszimilációkivédés magasabb politikai definíciót kapott. Marad tehát a cselekvés, a küzdelem és a remény.
Gyulafehérvár, Nagyenyed, Balázsfalva szórványainak a szórványosodás-asszimiláció kettős fogalma nem ismeretlen. Így is mondhatnánk: „genetikusan kódolt” és „genetikusan kikódolandó” bölcsőhelyi üzenetek harcáról van szó. Civil társadalmunk, egyházaink, iskoláink felelősei ennek a megmaradási harcnak. A gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány 2010-es munkájával, partnereivel konkrét feladatvállalásokban emlékeztetett a hit és cselekedet együttes gyakorlatára. A kolozsvári Communitas Alapítvány segítségével a Bod Péter Alapítvány támogathatta a Gyulafehérvárra ingázó (vajasdi, alvinci, igeni) diákokat. Ugyancsak a Communitas segítségével a szórványból összegyűjtött (Bethlen-Szentmiklós-i, balázsfalvai, medvési, alsóváradjai) bentlakók számára támogatást nyújthatott és táncházat működtethetett. A tanulási körülmények-lehetőségek biztosítása után az oktatás, műemlékvédelem és művelődésszervezés – tehát a tartalom biztosítása – volt a fontos. A budapesti Szülőföld Alap segítségével a Gróf Majláth Károly Gusztáv Római Katolikus Líceum általános osztályainak délutáni programot biztosított, majd a fehérvári hallgatóközönségnek a Fejedelemség és tolerancia körében előadássorozatot szervezett. Nem utolsósorban a képzők és képzés területén dolgozók: tanárok, tanítók, lelkészek, értelmiségiek számára három mikrorégióban (Küküllő-váron-Bethlen-Szentmiklóson, Nagyenyeden, Balázsfalván) továbbképző és szórványiskola menedzsmenti kurzusokat-konferenciát szervezett. Ennek végső, következtetéseket levonó alkalmára kerül sor november 20-án, szombaton 11 órai kezdettel Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceum Általános Iskolájának dísztermében, neves előadók (Vetési László szórványszakértő, Király András államtitkár, dr. Gál László igazgató, Szabó Hajnal tanfelügyelő, Szegedi László kőhalmi szórványgondozó esperes stb.) részvételével. A templom és iskola megmaradásának dél-erdélyi perspektíváinak tárgyalása a mintegy 70 meghívott jelenlétében a kolozsvári Communitas és a budapesti Szülőföld Alap támogatásainak hiánytalan megvalósítását jelenti. Az identitás szimbólumainak, a templomnak védelmében idén a budapesti Ágoston Sándor Alapítvánnyal együtt a diósdi és a borbereki templomokat javítottuk. Tudomásul kell vennünk azt, hogy már nem elég konceptuálisan ingázni a tömb és a szórvány között, hanem végre kell tenni valamit. Az a valami nem más, mint a végtelen isteni szeretettől áthatott mindennapi küzdelem a szórványért az asszimiláció ellen. Ehhez jogot és lehetőséget maga az állam és az alkotmány ad. Kérdés, hogy élünk-e vele? Végül is ettől függ az asszimiláció kérdése.Dr. Gudor Botond, Magyarigen
Megjegyzés
Meglepő, hogy ott a Fehér megyei magyarigeni közösségben vannak még olyanok, akik elmondják azt, ami a fenti cikkben megfogalmazódik! Igaz a Nyugati Jelen olvasói levélként jelentette meg, de mégis leíródtak olyan gondolatok, amelyek mindenképpen el kéne gondolkoztassák úgy a politikai elitet, mind a tanügyi valamint a egyházi vezetőket is. Ami a levél vezérgondolataként megfogalmazódik pontosítva az, hogy : rádöbbenés arra, hogy kevesebben vagyunk, fontosak vagyunk"... "elengedhetetlenül értékesek vagyunk egymás számára." A folytatás ugyan egy fajta stratégiai cél és eszköz is : "ezzel a szórványmunka, identitásmegőrzés, asszimilációkivédés magasabb politikai definíciót kapott."
Itt nem adhatunk igazat teljes egészében a cikkírónak mert ha a végkövetkeztetésként: "marad tehát a cselekvés, a küzdelem és a remény" akkor mindenképpen a pozitív hozzáállásra van szükség valahogy úgy ahogy a cikkíró is leírja, de nem a régi emberekkel akik csak az állam révén de a néptől begyűjtött adókból származó pénzeket költik akkor amikor a Communitas égisze alatt "a tanárok, tanítók, lelkészek, értelmiségiek számára három mikrorégióban (Küküllő-váron-Bethlen-Szentmiklóson, Nagyenyeden, Balázsfalván) továbbképző és szórványiskola menedzsmenti kurzusok-konferenciák" megszervezésével akarnák a dolgokat megoldani. A záró akkordként pedig egy rögtönzött előadássorozatban nemcsak a szövetségi hanem az ellenzékben levőket is illet volna meghívni, hiszen lehet, hogy egy pár év múlva ők is számítanak abban közös ügyben! A vidéki iskolák megmaradása kellene elsődlegesen célként szerepeljen nem pedig az iskolaközpontos megoldás. Ha elfogadjuk, hogy ma ne legyen iskola akkor holnap már a templomjainkat is feladhatjuk... Hiszen ha iskola nincs akkor a fiatal családalapítók számára éppen a pozitív életkép, a megmaradáshoz szükséges nyugodt élettér felerősítése valamint a "kovászember"-ré való válás nem lehet életképes, azaz éppen az amit a levélíró a cikke elején megfogalmaz. Az iskolaközpontos tanítási forma pedig csak rövid távos megoldásként adhat megoldást. Az emberek nem fogják-tudják vállalni az ezzel járó költségeket, az állam vagy a hazai kormány pedig nem akarja ezt felvállalni.
Örvendetes lett volna ha egy olyan egyházi iskolában, mint amilyen a gyulafehérvári is adjanak lehetőséget a szövetségiek mellett úgy a polgári mint más politikai iránynak is. Meglepő, hogy a polgáriak kereszténydemokrata elkötelezettsége nem nyomott annyit a latba, hogy az oktatási szakosztály szakembereinek is szót adjanak, már csak a több szem többet lát alapon is... (Erdélyi Polgár)
