Teljesen egyetértek Vásárhelyi Máriával, a sajtószabadság nem most halt meg - tulajdonképpen meg se született Magyarországon (A háborúnak vége, ÉS, 2011/4., jan. 28.). Ez a rendszerváltás után a sajtómunkások körében végzett vizsgálataiból is kiderült. Ha az APO kézivezérlése meg is szűnt, a nyilvánosságra kerülő információkat a média irányítói igencsak megszűrik, és az újságírók tudatában vannak annak, mely politikusokról, illetve vállalatokról mit nem lehet megfogalmazni. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szabadság hiányát ne csak azon mérjük le, hogy a média politikai irányultságának megfelelően nem kritizálja a „saját" pártját, hanem azon is, hogy szinte minden egyes sajtóorgánum lefeküdt a hirdető vagy a sajtómunkásoknak egyéni kedvezményeket nyújtó multiknak, és nem tárta fel az adófizetőket és a fogyasztókat megkárosító tevékenységüket. Nem derítette ki részleteiben az autópályák megdrágítását, a kereskedelmi tévék praktikáit, a bankok állami megrendeléseit, a mobilszolgáltatók európai szintet meghaladó árait, az áruházláncok ingatlanszerzéseit stb. Pedig ezek sokkal inkább befolyásolják az emberek pénztárcáját (életét), mint hogy éppen melyik párt mit hazudik.
Vásárhelyi Mária azt is jól látja, hogy a közvetlen direktívákon túl az anyagi befolyásnak is az „aranyérmese" az állam(párt), mert még mindig „köztulajdonban" van a legtöbb hirdetést feladó szervezet. De ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy mindez azért alakult így, mert a nagy cél, hogy az állami újraelosztás arányát, a költségvetés szerepét csökkentsük, nem valósult meg, pedig a rendszerváltó pártok erre ígéretet tettek. Csak hát, „ha én oszthatom el a pénzt, miért csökkentsem" alapon egyetlen kormányzópárt sem volt ebben érdekelt. Így maradt meg a közszféra dominanciája, amelyet a szocializmus specifikumának hittünk, és ma egy jobboldali párt irányítja (van, aki állammonopolista kapitalizmusnak nevezi, s van, aki peronizmusnak).
Abban is igaza van Vásárhelyi Máriának, hogy a sajtószabadság már halva született: a legbefolyásosabb orgánumokat külföldieknek adták el sebtiben, nehogy az ellenség (értsd a rivális oldal) kezébe jusson. A sajtócézárok ezen persze jó nagyot kaszáltak, és fillérekért vették meg a zászlóshajókat, a Népszabadságot, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot. Illetve olcsón találtak lobbistákat a tévé- és rádiócsatornák megszerzéséhez. A legnagyobb tételt jelentő vidéki lapoknál csak annyit kellett megígérniük, hogy a korábbi kommunista főszerkesztő a helyén maradhat. S lehet, hogy ahonnan érkeztek, ott a sajtószabadság élharcosai voltak, de a magyar sajtószabadság a legkevésbé sem érdekelte őket. Ha érezték is a nyilvánosság jelentőségét, annak erejét nem a leleplező riportok közlésében, hanem saját magyarországi üzleteik kiépítésének támogatásában látták.
És itt kell tisztázni, hogy a sajtószabadságot nem a szerző által egyébként hűen végigvett, és elég korán jelentkező médiaháború veszélyeztette. Mert a sajtómunkások többsége sem nem jobboldali, sem nem baloldali - még ha jobb híján valamilyen színezetű médiánál dolgozik is. Mert nem ír, szerkeszt nagypolitikáról, hanem sportról, pénzügyekről, árupiacról, autókról, kertészetről, arcápolásról és moziműsorról. És a túlnyomó többségét nem érintették a tisztogatások, és túlnyomó többsége nem ejtett egyetlen könnycseppet sem a kommunista rendszer alatt „hírnevet" szerzett nagyságok időnkénti kiebrudalásáért.
Mindez persze nem menti fel a - Vásárhelyi Mária által pontosan leírt - manapság tapasztalható sajtóregulázást és -manipulálást folytató uralkodó pártot, de azoknak a felelősségét is felveti, akik a médiaprivatizáció során idegen kézre engedték adni a negyedik hatalmi águnkat.
És végül meg kell emlékezni a nyilvánosságban fürdőző vagy éppen a háttérben meghúzódó „medokrácia" csúfos szerepéről is, amely a közmédiát nemcsak megcsapolható pénzforrásnak tekintette, de a jelentőségét ma már valóban elvesztett „királyi" televízió programgyártásában mint közlegelő fenntartásában volt érdekelt. És ezt - bár a korábbi szomorú tapasztalatok miatt a 2002-es választásokra készülő szocialista pártban már a köztévé megszüntetése is megfogalmazódott - a médiamegjelenések csábításával, illetve zsarolásával a politikusoknál el is tudta érni.
