Már a diktatúra időszaka a pozitív példa?

Megjelent Nyugati Jelen.be Csütörtök, 2010. május 20., 15.16 Azt hiszem, azok számára, akik végigélték az elmúlt hat-nyolc évtizedet vagy ismerik annak történetét, nem mondok újdonságot, amikor kijelentem: a Mindenható nem kényeztetett el bennünket tehetséges politikusokkal. Államelnökökkel, kormányfőkkel, pártfőtitkárokkal. Sem szülőhazánkban, sem pedig az anyaországban. Mert hol bábuként irányították őket Berlinből vagy Moszkvából, hol pedig mindenható kisistenként anyagilag és szellemileg nyomorgatták az állampolgárt, miközben „szocialista etikáról és méltányosságról” szövegeltek pártkongresszusokon és -konferenciákon, nagygyűléseken és politikai röpiratokban. Arról, hogy semmi sem változott/változzon az elmúlt két évtizedben, az anyaországban öt évet regnáló Gyurcsány-kormány, idehaza a román tengeri flotta elherdálásáról elhíresült jelenlegi államelnökünk, valamint az ő játékszereként tevékenykedő kormányunk gondoskodik. Azt, amit ők mostanság tesznek, még a néhai diktátor sem merte megtenni: mármint azt, hogy rendelettel csökkentse a fizetéseket és nyugdíjakat. Ráadásul ilyen drasztikusan! Ceauşescu „racionalizálta” az élelmiszerellátást, csökkentette a távfűtést és az áramszolgáltatást, bevezette a benzinkvótát, korlátozta az állampolgárok külföldi utazását. De fizetést és nyugdíjat egy negyedszázad alatt egyetlen egyszer sem csökkentett! Most? Nem szeretnék túlozni, de ha belegondolunk, a román kormány eltervezett válságmegoldó csomagja felér egy genocídiummal. A különben is alacsony jövedelmű közalkalmazottak fizetésének, a nyugdíjasok túlnyomó többsége szánalmasan alacsony nyugdíjának a megnyirbálása, az ártámogatott gyógyszerek megszüntetése, a gyermeknevelési segély csökkentése, a fűtési segély megszüntetése, kórházak bezárása, a gyógykezelés kötelező fizetése (soroljam tovább?) összességében oda vezet, hogy… Az a tény, hogy a kisnyugdíjasok nem tudják majd kiváltani a gyógyszert, még jól is jön a Boc-kormánynak, hiszen rövidebb idő alatt szabadul meg a társadalom azon csoportjától, amely terheli az ország költségvetését. (Hogy kiknek jóvoltából jutottunk ide, azt most ne firtassuk, de az is megérne egy alapos elemzést!) A fizetések csökkenése, a gyermeknevelési segély megszüntetése viszont csökkenti a fiatalok gyermekvállalási kedvét is. Szemellenzős politikusaink tudatáig nem jut el, hogy húsz év múlva talán már nem lesz, ki megtermelje az összeget az ő (igen jelentős) nyugdíjalapjukra sem. Vagy addig „bespájzolnak”? (A vicc szerint ugyanis a parlamentbe bekerültek az első ülésnapon úgy köszöntik egymást, hogy „Legyen ön is milliomos!”) Mert a médiát figyelők bizony azt is észlelik, hogy honatyáink, miközben a válságkezelő, a lakosság többségét érintő drasztikus intézkedéseken törik fejüket, igencsak vehemensen tiltakoznak, ha netalán saját jövedelmük csökkentése kerül a szóba. (Egyik képviselő egy tévéműsorban számlákkal bizonygatta, hogy csak a Bukarestben tartózkodásának havi rezsije négyezer lej. Hét kisnyugdíjas havi jövedelme együttvéve. Mert neki kijár a luxus!) Szóval kiosztotta nekünk a fennvaló az önző politikusokat. Akik minden megszorító intézkedést megszavaznak, akik mindenre bólogatnak. Ha nem őket érinti! Sajnos, a magyar honatyák sem kivételek! Rossz jel, ha a diktatúra valamikor rettegett időszakát immár pozitív példaként emlegetik mifelénk. És a hatalom birtokosai azon csodálkoznak, hogy milyen drasztikusan lecsökkent a szavazásra jelentkező választópolgárok száma. Az alig több mint egy évtizede még olyan fegyelmezetten szavazó magyaroké is. Nem kellene ezen elgondolkozni? Ujj János