Megjelent az Erdély.ma-ban [ 2010. július 07., 08:10 ]
Vidám gyerekzsivaj közepette ültem le beszélgetni az arad Vlaicu negyedi Turdei utcában a ház asszonyával, Dóri Ilonkával, miközben nagykorú lánya kávéval kínált. A szobában azonnal körülvettek a kíváncsi apróságok, és érdeklődve tanulmányozták a fényképezőgépet.
– Ők lennének. Mind a miénk – mondja az anyuka, aki sajátjai mellé még négy gyermeket vett ki az állami gondozásból, így összesen hatot nevelnek. Ilonka hivatásos szülő, ami azt jelenti: a megyei gyermekvédelmi igazgatósággal megkötött, speciális munkaviszony alapján, ideiglenesen saját otthonában nevel olyan kisgyermekeket, akiket annak idején anyjuk elhagyott.
Ilonkának két saját, egyetemista gyermeke van: egy 25 éves fia és egy 19 éves lánya. – A gyermekeim megszületése után nem mentem vissza dolgozni, de mikor már elég nagyok voltak, arra gondoltam, jó lenne valamivel foglalkozni. A család nem igazán akarta, hogy elmenjek, hisz itthon nagyon nagy szükség volt rám. Akkoriban futottam össze egy ismerősömmel, aki egy aranyos kislányt nevelt. Hivatásos szülőként. Ennivaló kis apróság volt, mint egy angyal. Akkor kezdtem el érdeklődni a hivatásos szülői szakma iránt. Ez nekem is megfelelt, hisz így itthon azzal foglalkozhattam volna, amit nagyon szeretek. A gyerekekkel. Igen ám, de a családot meg kellett győzni! Mégiscsak egy idegen gyerekről volt szó! – emlékszik vissza Ilonka, aki szerint beletelt egy időbe, amíg a családdal megegyeztek abban, hogy belevágnak.
A kételyek azon nyomban eloszlottak, amint Ilonka belépett a házba egy gyönyörű fiú-lány ikerpárral. – Nekem is van egy ikertestvérem, a férjem is nagyon szeretett volna ikreket. Három hónaposan kerültek hozzánk, most majdnem hétévesek. Nem lehet leírni szavakkal, milyen öröm volt itthon, amikor hazahoztuk őket. Édesanyjukat is ismerjük, ő hároméves koruk óta rendszeresen látogatja, de az anyagi problémák miatt nem akarja magához venni őket. Reméljük, nem is fogja. Amikor idejön, mindig sír. Az ikreknek már az elejétől fogva elmondtuk az igazat. Tudják, ki a vér szerinti anyukájuk és azt is, hogy én is az anyukájuk vagyok, és nagyon szeretem őket – meséli Ilonka a nem mindennapi helyzetet. A gondok akkor kezdődtek, amikor az ikreket vissza kellett adniuk. A hazai törvénykezés szerint ugyanis az árva gyermekekre általában 2-3 éves korukig vigyázhat hivatásos szülő. Ezután a kicsik rendszerint a családi jellegű elhelyezési központokba kerülnek. Szívszorítóan hangzik, ugye? Az ember nevelget egy csöppséget, majd, mint egy tárgyat, visszaadja. De ez a törvény.
– Úgy volt, hogy újabb kisgyermeket kapok, de ezeknek menniük kell. Én ezt tudtam, nekem ezt alkalmazáskor megmondták. Az ő esetükben azonban ez a határidő egy kicsit kitolódott. Ötéves korukban elvittük őket egy elhelyezési központba, hogy szokják a környezetet. Azt mondtuk nekik, táborba mennek. Szörnyű volt! Nagyon sokat sírtak utánunk. És mi is utánuk. Attól féltek, hogy el akarjuk hagyni őket – emlékszik vissza könnyes szemekkel Ilonka. A család végül döntött: nem mondanak le az ikrekről. Ez azt jelenti, hogy a gyerekekre továbbra is a gyámhatóság felügyel, Ilonka pedig a hivatásos nevelőszülői státuszát a hagyományosra cseréli. A hivatásos nevelőszülőnek ez a főállása, más munkaviszonyt nem folytathat, a hagyományos viszont igen. Utóbbi azonban nem kapja többet az eddigi támogatásokat, tehát a gyermek szinte teljes ellátásához szükséges anyagi javakat már a családi kasszából kell előteremtenie. Ebben a helyzetben Ilonka szerint a gyermekek 18 éves korukig náluk maradhatnak. És azután is, ha akarják. – Én nem tudtam visszaadni őket. A gyerek nem egy könyv, amit kiveszünk a könyvtárból, majd visszavisszük.
Az igazgatóságon jó kapcsolat alakult ki Ilonka és a szakemberek között, hisz látták, hogy a család imádja a gyermekeket, így több megértésben is volt részük. Így került hozzájuk – a most iskoláskorú ikrek mellé – egy kisfiú és egy kislány. A pici jövevények most körülbelül 1 év és 3 hónaposak. A kisfiút, Manuelt a fiatal anyák V. Babeş utcában lévő központjában látta meg Ilonka. A központban olyan nehéz helyzetű anyák szállhatnak meg ideiglenesen, akiknek kisgyermekükkel nincs hova menniük. – A kisfiút a saját anyja ültette karomra. Nekem a szívem szakadt volna meg. Ő nem vállalta. De nem is mondott le róla. Most is látogatja. Daniela utána jött. Őt elhagyta az anyukája. Amikor a két kicsivel megérkeztem, megmondtam a másik kettőnek, hogy ők is éppen így jöttek hozzánk. Azonnal befogadták őket. Ezt nem is tudtam volna vállalni a család támogatása nélkül – mondja Ilonka. A sors iróniája, hogy a kislányról sem mondott le írásban annak vér szerinti anyja. Havonta látogatja. De a pénz- és lakáshiány miatt nem veszi magához.
Megrázó történetek ezek, Ilonka úgy véli, csak az tudja igazán, mennyire, aki ezzel foglalkozik. De ők nem ítélnek el senkit. – Ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk szeretni őket és vigyázni rájuk. Mert ezt nem a pénzért csináljuk. Ehhez szeretet kell. Persze ezt sokan nem értik. Amikor az első gyermekeket magunkhoz vettük, sokan azt mondták, nem vagyunk normálisak, mert idegen gyerekeket fogadunk be a családba.
Egy dolog aggasztja most őket. Manuel és Dana sorsa. Nekik ugyanis minden bizonnyal vissza kell térniük egy központba. Egyelőre, hivatásos szülőként valahogy boldogulnak az eltartásukkal. De az ideiglenes állapot után már nem kapnak komolyabb támogatást. Jelenleg csupán az apa és a 25 éves egyetemista fiú dolgozik. Ott van még a szintén egyetemista lány is, aki egyelőre nem tud megállni a saját lábán, tehát neki is szüksége van a segítségre. Csak a szülők tudják, hogyan tartanak el ennyi gyereket.
– Semmit nem bánok! Hogy mi lesz a jövőben, nem tudjuk. Támogatás nélkül ilyen sok gyermeket nevelni a mai világban lehetetlen. Reménykedünk – mondja a ház asszonya, aki szerint csak az vállaljon állami gondozásban lévő gyermeket, aki úgy szeretheti, mint a sajátját. Mert ezek az apróságok talán az élelemnél is jobban igénylik a szeretetet. www.nyugatijelen.com
