Biztosan sokan emlékszenek még arra a kirobbanó eufóriára, amikor 2004. május elsején Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, majd három évre rá mi erdélyi magyarok is tagjai lehettünk ugyanannak a közösségnek. Emlékszem, akkor az egyszerű polgártól kezdve egészen a vezető politikusokkal bezárólag, mindenki csak a mérhetetlen előnyökről beszélt: gyors gazdasági fellendülésről, a határok eltűnéséről, nemzetiségi kérdések mielőbbi megoldásáról, a szilárd demokratikus állapotok végleges meggyökerezéséről, és minden további szépről-jóról. Szóval, tagjai lettünk annak az államszövetségnek, amelyet nem kevés alkalommal a „gazdag nyugatnak” szoktunk nevezni. Annyira elvakított akkor ez előbb idézőjelbe tett két szó jelentősége, hogy aligha akadtak olyanok, akik egy kicsit „hideg fejjel” is elgondolkodtak volna akkor e változás alaposabb mérlegelésén.
Aztán, azóta már sok minden történt, és sok víz lefojt a Dunán és a Szamoson egyaránt. A kirobbanó eufória sokunkban mára bizonyosan igencsak lecsillapodott, s talán nem volna időszerűtlen egy rövidke mérleget vonni az esemény következményeiről. Azt hiszem, nem is kellene kezdeni mással, mint az egyik legfontosabbal, a gazdasági felzárkózás kérdésével. Ha valaki figyelmesen követi csak az elektronikus sajtóban vagy az interneten könnyen fellelhető statisztikai kimutatásokat, akkor megdöbbenten fog rájönni arra, hogy például sok gazdasági mutató alapján Magyarország a csatlakozás előtt jóval közelebb volt az átlag-uniós mutatókhoz, mint 2004 után. Vagyis, ha kissé sarkalatosan fogalmazva is, de a csatlakozásból nem következett törvényszerűen a gazdasági felzárkózás felgyorsulása. Sőt, kicsit alaposabban átnézve a csatlakozó dokumentumban rögzítetteket (lásd agrártámogatások kérdése), inkább úgy tűnik, hogy „a gazdag nyugat” inkább csak olcsó piacokat akart a saját maga számára. De sok más kérdésben csak az új felvevőpiacok megnyitásának a célját lehet felfedezni, természetesen a legliberálisabb kereskedelmi elvek alapján. S hogy a gazdasági felemelkedés nem szükségszerűen függ össze bármiféle közösséghez való csatlakozással, erre igen jó példa Európa két leggazdagabb állama: Svájc és Norvégia, akik nem tagjai az uniónak. Nekik a jövőben sem áll szándékukba még véletlenül is csatlakozni valahová, és véleményem szerint igen bölcsen is teszik.
Most éppen a pénzügyi válság folyamán kristályosodik ki egyre jobban az a meglepő helyzet, amikor könnyen rádöbbenhettünk arra, hogy gazdasági szempontból az Európai Unió nem más, mint egy félresikerült tákolmány, és semmivel sem több. Véleményem szerint ez a szövetség inkább csak egy szabadkereskedelmi csoportosulás, amelynek kohéziós összetartása a „közös értékrend” ideológiájára van építve. Ahol mindenkinek javarészt más fejlődéstörténeti helyzete van, más civilizációs szintje, más kulturális és szociális közege, és nem utolsó sorban más - gyakran éppen ellentétes - nemzeti érdeke. Hogy a sok évszázadon keresztül felgyűlt ellentéteket és rivalizálásokat most ne is emlegessem itt. Így hát mindennapos tanúi vagyunk a véget nem érő vitatkozásoknak, hosszú egyeztetéseknek és tanakodásoknak, mindenfajta ellentéteknek meg helyezkedéseknek. Mindig akad valamilyen szabály, amelyet valaki éppen nem tartott be, a bürokrácia pedig majd megfullaszt az ügyintézésben. Mindig valakit valamitől meg kell menteni, mert különben süljed a hajó, amelyben együtt evezgetünk. Eközben úgy eveznek el mellettünk gazdaságilag mások, hogy majd huzatot kap mindkét fülünk. Jó példák erre az új feltörekvő gazdaságok. A vén Európát ma már olyan országok, szorítják egyre nagyobb gazdasági erővel, mint Oroszország, Kína, India, vagy éppen Brazília, hogy csak egy néhányat említsünk a nagyobbakból. Az unió pedig csak kínlódik a saját merevségével, lassúságával, és rossz felépítési szerkezetével. Inkább csak egy agyaglábú óriáshoz hasonlít (persze ebből sem a legnagyobb méretűhöz), amelyik nemigen tud mit kezdeni önmagával. A politikusok pedig eszeveszetten próbálják összeterelni mindazt, amit még lehetséges. Szép szavakat és gyönyörű elméleteket mindennap lehet is hallani ezzel kapcsolatban, csak valahogy a gyakorlat is födne mindezekből valamit.
Természetesen, a történelem majd pontos választ fog adni valamikor arra, hogy érdemes volt-e az Európai Unió közösnek hitt zászlaja alatt Kelet-Európának éppen olyan európai nagyhatalmak világpolitikai helyzetét mentegetni a csatlakozással, akik már régen nem azok, akik voltak egykor, s nagy sajnálatukra világuralmi helyzetükről lassan le kell mondaniuk. Vagy ők csak most kerestek újabb gyarmatokat? Mert az bizonyos, hogy ha ma Magyarországnak előnyös az adórendszere, akkor ez igen csak nem tetszik az uniónak. Ha az agrárrendszerét akarja megerősíteni, az sem tetszik nagyon. Ha megadóztatja bankjaikat és multinacionális cégeiket, hogy ne csak az egyszerű polgárok adóját emeljék, akkor ez megint csak nem tetszik ő kegyelmüknek. Hogy addig temérdek profitot termeltek (amiről mélyen hallgatnak) s most illene valamiféle közös terhet viselni, erről nem is akarnak hallani. Szóval akkor, az elszabadult balliberális demokrácia - amelynek egyetlen istene mindig is csak a pénz, milyen viszonyban is áll azzal a keresztény értékrenddel, amire állítjuk, hogy épül Európa? Milyen közösség ez, ha ami jó lenne nekünk, az nem jó nekik?
Természetesen ilyen kérdések közepette teljesen jogunkban áll azon is töprengeni, mi lett volna, ha történetesen hagyjuk őket tovább zsugorodni, a maguk bajaival? Ezt csak azért írom, mert én nem azt tartom a legnagyobb bajnak, hogy most az egész Európa igen nehéz gazdasági helyzetben van. Hanem éppen azt, hogy az az erkölcsi értékrend, amelyre oly gyakran szoktunk hivatkozni, és amit röviden „európai értékeknek” szoktunk nevezni (valljuk be, sok esetben nem is kellőképpen átgondolva ennek értelmét), úgy tűnik még ingatagabb lábakon áll, mint maga a gazdaság. Ugyanis jól emlékszünk arra, hogy a csatlakozás előestéjén mi magyarok nem csak a gyors gazdasági felemelkedés kedvéért akartunk csatlakozni (mint mások), hanem éppen azért az „európai értékrendért” is, amelytől azt reméltük, hogy a XXI-ik században a magyarság nemzeti kérdéseire a Kárpát-medencében, civilizált és méltó megoldást tud biztosítani, úgymond az elfogadott „európai normák” alapján. Mélységes sajnálattal írom le, hogy véleményem szerint igen hamar kiderült, „a gazdag nyugat” valójában nem törődik csak saját magával, s csakis a saját jóléti gondjaival van elfoglalva, amit röviden GDP-ben mérnek. Mi hiszünk az „európai értékekben”, ők pedig hisznek a saját érdekeikben (kérdem: volt ez máshogyan valamikor a történelemben?). Ha valaki mégis kételkedne mindezekben, akkor mindjárt azonnal a legkirívóbb példaként - a más sok közül - ajánlom a szlovákiai politikai helyzetet, hiszen ami ott történik, az éppen a teljes emberi méltóság és értékrend megcsúfolása. Annak, amire oly büszkén szeretnénk mindannyian hivatkozni. S a legnagyobb baj nem az, hogy valahol ezt bátorkodnak tenni Európában, hanem az, hogy az Európai Unió politikai vezetése, a civil- és emberjogi szervezetek, a máskor oly hangos és elkötelezett demokraták igen népes hada most csődöt mondott. Hallgat és néma. Mert őket más nem foglalkoztatja csak a pénz, s az ehhez kapcsolódó hozamok. Ennek érdekében már nem szégyellik mozgósítani az egész balliberális média gépezetüket, összehordanak meggondolatlanul fűt-fát, visítanak-fenyegetőznek naphosszat. Azonban senkit meg ne tévesszen ez az égbehallatszó szamárbőgés. Ők valójában nem a demokráciát féltik, hiszen ezt ők is pontosan tudják. Egyszerűen csak az történt, hogy a balliberális demokrácia megdönthetetlennek hitt pénzügyi falából valahol, valakik, kivették az első téglát. Éppen úgy, mint ahogyan 1956 őszén, valahol, valakik, a kommunizmus megdönthetetlennek hitt falából kitörték ugyancsak az első téglát. Hát így kerül a képbe Magyarország, és ‘56 a szelleme, amely gyötri és kísérti most a ballliberális pénzvilágot.
Ahogyan pontosan tudjuk, hogy az 1956-os forradalom is valójában egy nagyszerű győzelmet jelentett, hiszen ennek erkölcsi alapján újulhatott meg később az egész magyar társadalom, úgy a mostani erőfeszítés sem hiábavaló biztosan. S ha az Európai Unió ugyanolyan szűklátókörű marad az elkövetkezőkben is, mint amilyennek eddig bizonyult, akkor nem biztos, hogy először a gazdasági helyzet fogja alátemetni, hanem talán éppen annak az erkölcsi értékrendnek hiánya, amelynek hangzatos jelszava alatt oly szívesen szeret tetszelegni. Vagyis éppen fordítva, mint a kommunizmus esetében Kelet-Európában, ahol a gazdaság temette maga alá a többit.
Talán egy gondolat erejéig mindannyian eltöprenghetünk még azon is, hogy kell-e mindig csatlakozni valahová, amikor nekünk itt van a csodálatos Kárpát-medence? Eljátszadozhatunk azzal a gondolattal is – hiszen szabadok vagyunk, hogy milyen lehetne egy erős keleti szél, amely jól meg szeretne fújni egy agyaglábú óriást. Hiszen jól tudjuk, az a „gazdag nyugat” amely délibábként oly sokszor csalogat, valójában csak darabokká osztotta az ép-egészet, hogy ne legyen mitől tartania, s csak önmagára tudjon figyelni. Cserébe kaptunk tőle úgymond „európai értékeket”. Elfelejtvén azt, hogy az Aranybulla már 1222-ben megszületett a Kárpát-medencében. De mi lenne akkor, ha történetesen egyszer mégis keleti érdek támadna az ép-egészre; akkor merrefele hajóznánk? Nahát, megint itt egy csatlakozási kérdés! dr. Szász Csaba
