Hétfõ, 2012. január 09., 15.34
„A pince mélyén a viharlámpa imbolygó fényében Pelikán Jóska Dezsővel, az illegálisan nevelt kan disznóval viaskodott. Dezső jó ösztönnel sejt valamit, páni félelmében röfögve hátrál a falhoz; a gátőr a kedvező pillanatot lesi, mikor feldöntheti vagy elgáncsolhatja. Persze nem tudni, ki fél jobban: Pelikán, vagy a kandisznó. Botcsinálta böllér, a történelem nyomta kezébe a kést. Mindegy: Dezsőnek meg kell halnia. Pelikán egy hirtelen mozdulattal egy zsákot vet a disznó fejére, elgáncsolja, de ő is elbotlik, hemperegnek a földön. Pelikán káromkodik, most már dühbe gurul, felemelkedik, és a rúgkapáló Dezső szívébe mártja a kést.” (Bacsó Péter: A Tanú)
Persze szó sem volt róla, hogy a mára kultikussá vált, egyik nagy kedvenc magyar filmemben látható módon múltak volna ki a sertések a Pécskai disznótoron, de amikor disznóvágásról van szó, nekem már reflexszerűen Dezső, az ’50-es évek gucija jut eszembe, akit Pelikán József gátőr titokban nevelt a pincében, majd áldozott fel éhező családja asztalának oltárán.
A pécskai „dezsők”, pontosan tíz darab viszont vasárnap már félig-meddig európagyilag adták át lelküket a Teremtőnek, viaskodás, fejre húzott zsák, vagy gáncsoskodás nélkül. Egy rövid fejlövés, majd az eldőlt állat torkát a hentesek azonnal elmetszették, és már húzták is arrébb a hóban. Amely soha jobbkor nem érkezhetett volna, hisz több szempontból is segítette a feldolgozást, az utána következő takarítást.
Ötkörmös ritkaság
Vasárnap kora reggel még a sűrű hóesés által is szürkített fényben sorakozott asztalaihoz a tíz csapat, hogy összemérje sertésfeldolgozási, felvágott-készítési tudományát. A réteges öltözködés megduplázta a böllérek, segédeik átlóját, a csizmákban, bakancsokban való mozgást pedig mindenki némi védőitallal próbálta könnyíteni.
Szóval, a tíz áldozat még Antal Péter polgármester rövid, nyitó szavai előtt megérkezett a Templom tér szélére, s amint eldördült a képzeletbeli rajtpisztoly, a csapatok – hat hazai, egy tornyai, valamint a battonyai, csanádpalotai és domaszéki – a teherautó köré sereglettek, hogy mindenki átvehesse munkája élőből hamarosan holttá nyilvánítandó tárgyát.
Ahogy a segédek felmásztak a teherautóra, a disznók, megérezve elkerülhetetlen sorsukat, éktelen visításba kezdtek, amelyet a felpörgetett hangerővel dáridózó Jolly és Suzy, Bunyós Pityu, Sógorok vagy a Kredenc sem tudott elfojtani.
Az első áldozatért Lelik József – ennek a csapatnak a tagja volt még Mester József, a felesége, valamint Florica asszony plusz alulírott – és két fiatal, rendkívül hozzáértő, ügyes segédje, Zorán és Árpi állt a lejáróhoz, várva, hogy a fejlövéstől eldőljön a disznó. Amely esetünkben koca volt, és valamilyen genetikai porszem hatására ötkörmű. Mutogatta is mindenkinek a hagyományos, szalmás perzselést egyedüliként alkalmazó Lelik mester, hogy ilyen sertést senki nem kapott, hát tessék csodájára járni.
Ekkor felpördültek az események, s nem csak az elhullt sertések száma gyarapodott, hanem a bámészkodóké is, a korán kelő és disznóvágáshoz nyilvánvalóan azért hozzám képest százötvenszer jobban értő pécskaiak kíváncsiak voltak, ki milyen módszerrel vág-bont. Szóval, egykettőre összeállt a téren a sertés-ravatalozó, az állatok, a csapatok módszereitől függően lógva, vízszintesen, raklapon vagy rácson, de egy sorban várták a testépítést testbontásra váltó késeket, kisbaltákat. Az üstökben forrt a víz, a pára alatt szakavatott kezek tisztították az állatokat, hogy a hentesek mihamarabb munkához láthassanak.
A csapatunk pedig annyira tisztelte a régi magyar sertésvágási hagyományokat, hogy hiába kaptuk mi az első disznót, mire annak sonkái lemetsződtek, teste kettészelődött, néhány együttes már javában darálta a húst, többek között a domaszékiek, akiknek összeszokottsága, sebessége utolérhetetlen volt.
Ez nem McDonald’s
Ekkor Lelik és Mester szakiktól megtudtam, hogy a disznóvágás, de pláne a feldolgozás nem McDonald’s. Mi nem kapkodunk, hanem betartjuk a hagyományos feldolgozási menetrendet, mert ugyebár mire eleink töltötték a májashurkát, már bizony beesteledett. A hagyományőrzés szellemének tisztelete ellenére azonban kényszerből kissé felpörgettük az eseményeket, hogy azért mire a zsűri az asztalunkhoz érkezik majd valamikor délben, elkészüljünk a felvágottak zömével.
Az elemeire hullott dezsőt az asztalunkhoz cipeltük, és Lelik mester azonnal nekilátott a trancsírozásnak. Külön a kolbásznak való, lehetőleg hosszú csíkokra szabdalva, külön a szalonna a tepertőnek, lebőrözni, adta ki az ukázt, én pedig Zoránnal karöltve igyekeztem balesetmentesen megoldani a feladatot.
Sikerült. Ép testben épp öt ujj.
Mester József szeme, keze a munkamenet, szervezés fölött éberkedett és szorgoskodott, a két hölgy-csapattag „láthatatlanul”, de mindenki keze alá dolgozott, vigyáztak a tűzre, ügyeltek még kétszáz apróságra, Árpi hatalmas lapáttal kezdte forgatni az üstben a tepertőnek szánt szalonnát, de közben leste az abálást is. Szóval, elvoltunk, pedig megszakítva alkotó nyugtalanságunkat, Lovas Zoltán színművész és minden ilyen esemény lekoppinthatatlan ceremóniamestere részletes beszámolót kért Mester Józseftől, az általunk képviselt hagyományokról. És persze közben állni kellett az egyszerű kibic szemlélők pótolhatatlan, ám humorral, hegyrevevős beszólásokkal bőségesen megöntözött szaktanácsadásait, például, a kolbászhús aprításáról.
Aztán hirtelenjében váratlan segítség érkezett. Egy fiatal, láthatólag hasonló élményben csak napfogyatkozási sűrűséggel részesülő hölgyemény már dezsőék feláldozásától kezdve élénk figyelemben részesítette az eseményeket, perzselt fület, (disznó) farkat rágott, aztán váratlanul beállt hozzánk belet mosni, és mindenkivel ellentétben élvezhette, mert csak unszolásra vette ki kezét a habfehérre mosott belek teknőjéből.
Suttyák Bandi bokáját rúgatja
Az átszólásos zrikákkal párhuzamosan a csoportos disznóvágások elmaradhatatlan kelléke az ellenfél körbelátogatása, hisz ettől szövődnek új barátságok, emelkedik sátortető fölé a hangulat, következő alkalmakkor a csapattagok pedig már régi ismerősként üdvözlik egymást. Most sem volt másként, a látogatások szent szokását leghűségesebben kedves tornyai barátom, Suttyák András, mindenki Bandija művelte és csiszolta a tökéletesség határáig. Közben pedig, mint a tornyai Pro Pir Kult Egyesület csapatának oszlopos tagja, kellő píárt fejtett ki a társaság érdekében. Könnyen megtehette, hisz Tóth Piroska, Jaksics Florentina és a böllérmesterek a változatos felvágott-kavalkád mellé a legmutatósabb hagyományőrző eszköztárat is felvonultatták. „Azt mondta Piroska, akárhányszor koccintani lát, bokán rúg” – szórta közénk a házi megszorító intézkedéseket Bandi, majd megmutatta, hogy csizmája szára még mindig érintetlen. Első, nálunk tett látogatásakor nyakba akasztható stampedlit kaptam tőle, amellyel aztán én is igyekeztem népszerűsíteni a mi csapatunkat. Szóval, a lényeg, hogy a protokolláris vizitációk alkalmával az ember a kolbászon, hurkán, sebtében készített gyomorbélelő pörkölteken kívül az ágyaspálinkáról, forralt borról vagy egyéb, maligám fokokkal ékesített píár-kellékről is véleményt formáljon, hozzásegítve a tíz csapatot a szocializálódáshoz és homogenizálódáshoz. A látogatásokat, mint megtanultam, természetesen viszonozni kell, s ennek a kötelezettségnek, amint tapasztaltam, mindenki maradék nélkül eleget tett.
Így nem véletlen, hogy a homogenizálódásba nem ékelődött hiba.
Nyerő tízes
Az Antal Péter polgármester vezette zsűri aztán munkához látott. Díjazták a prezentációt, a hagyományőrzést, a látványt, a kolbász hosszát, a hurka kerekségét, a sonka kerekded formáját, az abált szalonna színét, hogy csak néhány kritériumot említsek. Vagyis mindenki nyert, minden csapat első helyezést ért el, hisz a maga nemében mindenki hozzájárult ennek a szép hagyománynak az őrzéséhez, folytatásához. A polgármester pedig ígéretet tett, hogy jövőre is lesz Pécskai disznótor, reméli, majd más település is csatlakozik a hasonló típusú hagyományőrzéshez.
A zsűri távozásával aztán nagyüzemre kapcsoltuk a mosogatást, takarítást, mindenki példás rendet, tisztaságot hagyott az asztalain, azok környékén. Nyíltak a csomagtartók, belesüllyedtek a darálók, üstök, kések, vágódeszkák.Hosszú még a disznóvágásra legalkalmasabb évszak, a tél.
