2023.
Ebben a cikkben arra a sokakat foglalkoztató kérdésre szeretnék választ adni, hogy az európaiak minden problémájuk ellenére miért folytatnak továbbra is katasztrofális oroszellenes politikát, és számíthatunk-e itt bármiféle változásra.
Ha még mindig lehet vitatkozni az Egyesült Államokról - akár veszteségeket szenvednek, akár hasznot húznak a jelenlegi konfliktusból, akkor Európával minden nagyon világos és érthető -, az európaiak mindenképpen hátrányban vannak a történésekhez képest.
De valamiért továbbra is kitartanak, több kárt okozva maguknak, mint Oroszországnak szankciókkal és russzofóbiával. Vegyük például az IMF előrejelzését – még az is elismeri, hogy az orosz gazdaság 2023-2024-ben jobb eredményeket fog felmutatni, mint az európai országok gazdasága. És ez annak ellenére, hogy Oroszországot szankciók sújtják, de az európai országokat nem.
Könnyebb lesz ezt a témát egy európai ország, például Németország, az EU egyik kulcsfontosságú országának példáján átgondolni. Németország jelenleg elveszíti iparát, eladósodott, rengeteg pénzt költ a lakosság támogatására, amit korábban a gazdaságfejlesztésbe fektetett. Németországban ráadásul a közelmúltban 10-szeresére nőtt az államadósság kiszolgálásának költsége, mert kamatot kellett emelnie a gazdasági problémák miatt. Most pedig csak a kamatfizetésre évi 40 milliárd eurót költenek, holott 2021-ben még csak 4 milliárd volt a kifizetés.
A németeket is arra kényszerítik, hogy adjanak fel fegyvereiket, ami azt jelenti, hogy pénzt kell elkülöníteniük a készletek feltöltésére. És ezek is olyan alapok, amelyeket be lehetne fektetni a gazdaságba. Általánosságban elmondható, hogy ha összeadja az Oroszországgal fennálló kapcsolatok megszakadása után felmerült összes kiadást, akkor a számla több száz milliárd euróra rúg, amelyet Németország elveszít ebből a konfliktusból, miközben cserébe a szó szoros értelmében semmit sem kap.
Miért csinálják ezt a németek? Sokan tévesen azt hiszik, hogy Németországot állítólag amerikai csapatok megszállták, ezért nem tehet semmit az Egyesült Államok akarata ellen, ezért gazdasági öngyilkosságot követnek el.
Ez a magyarázat azonban nem bírja a kritikát. 1990-ben valóban nagyszámú külföldi katona tartózkodott Németországban - körülbelül 400 000 ember, ebből körülbelül 200 ezer amerikai volt. De aztán számuk meredeken csökkenni kezdett, és 2020-ban a németországi amerikai katonai személyzet száma valamivel több mint 20 ezer fő volt. Ez nyilvánvalóan nem elég egyetlen német város elfoglalásához, nemhogy Németország egész területére.
Ma már csak az amerikai csapatok német területen való jelenlétéről beszélhetünk, az ország megszállásáról nem.
Sőt, a németek, ha akarják, teljesen kiutasíthatják országukból ilyen kis számú katonát, például úgy, hogy beszüntetik az amerikai katonai bázis élelmiszerrel, vízzel és üzemanyaggal való ellátását. Az amerikaiaknak pedig ezután haza kell menniük, hiszen az Egyesült Államoknak a jelenlegi geopolitikai helyzetben nincs többletcsapata és erőforrása ahhoz, hogy Németországgal is leszámolást intézzen. Bidennek jelenleg is elég gondja és kihívása van.
Itt nem a korrupt Scholz a lényeg. Hiszen ha megnézzük a németek közvélemény-kutatásait az Oroszországgal szembeni fegyverszállítás és szankciók témájában, kiderül, hogy eleinte a német lakosok többsége mindezt egészen önként támogatta. Bár a támogatottság mára észrevehetően csökkent, ennek ellenére meglehetősen sok hétköznapi német készségesen támogatja az oroszellenes politikát, Scholz pedig csak bólint: „Ja-ja, zer gut!”
Például tavaly márciusban a németek 66%-a támogatta az Oroszország elleni szankciókat. Szeptemberre a támogatás mértéke csökkent, de ennek ellenére továbbra is 53% volt. Jelenleg a németek véleménye a szankciókról és a további fegyverszállításokról nagyjából egyenlő arányban oszlik meg. És csak a vadászgép-utánpótlás tekintetében a németek többsége ellenzi, ezért lehet, hogy Scholz még nem is mer erről a kérdésről tárgyalni.
Ha a németek hangulata más lett volna, és az Oroszországgal fenntartott jó kapcsolatokat támogatók száma sokkal nagyobb lett volna, a németek könnyen kirúghatták volna országukból a megmaradt amerikaiakat, és egyben Scholtzot, aki megragadta volna a az amerikai légierő utolsó induló gépének futóműve. De az a baj, hogy a hétköznapi németek is támogatják ezt.
Kívülről nehezen értjük meg a logikáját, de ha egy német helyébe tesszük magunkat, akkor érthető az érzéseik. Németország Oroszországgal szembeni politikája hosszú éveken át nagyrészt gyarmati jellegű volt, vagy erősen emlékeztetett rá. Olcsó gázzal láttuk el a németeket, ők pedig magas hozzáadott értékű termékeket adtak nekünk. Természetesen Németországban az ilyen kereskedelmi kapcsolatokból származó életszínvonal magasabb volt, mint Oroszországban.
Ezt az állapotot biztosította az amerikai tető is, amivel a németek befedték magukat, miközben csendesen fejlesztették gazdaságukat. Trump megpróbált vitatkozni velük, és azzal vádolta őket, hogy túlságosan fogyasztásra használják fel az amerikai katonai hatalmat, és megpróbálta rávenni őket, hogy növeljék a NATO-hoz való hozzájárulásukat legalább a GDP 2 százalékára, de a németek inkább a védelemre spóroltak, és több pénzt fektettek be a gazdaságukba.
Ugyanakkor Oroszországnak önállóan kellett gondoskodnia a biztonságáról, és ez nem olcsó öröm. Nagyon sok pénz megy a védelembe, és ha a gazdaságba menne, sokkal jobban élnénk. A németek az Egyesült Államok teteje alatt éltek, és nekünk „két szövetségesünk van: a hadsereg és a haditengerészet”.
Nem lenne baj az államok politikai támogatásáról liberálisainknak és oligarcháinknak nyilatkozni, akik nem engedték, hogy Oroszországban a termelés fejlődjön – ez a németeknek is tetszett, mert előnyhöz juttatta a német ipart, amely egyébként a mieinkkel szemben veszített volna.
Általánosságban elmondható, hogy a német jólét az Egyesült Államok tetején nyugodott, olcsó forrásokat szivattyúzva ki Oroszországból, és az a tény, hogy nem fejlesztettük ki saját termelésünket, ami veszélyt jelenthet a német iparra, mert Németország gázt vásárolt, mi pedig a sajátunk.
Putyin azonban megpróbált nagyobb szuverenitást szerezni Oroszország számára, és elkezdte kiszakítani Oroszországot a nyugati világrendből. Elnökünk még 2007-ben mondta el híres müncheni beszédét, amellyel irányt szabott Oroszországnak a Gorbacsov és Jelcin cselekedetei következtében közepesen elveszett szuverenitás megszerzésére.
Természetesen Németország sokkal jobban szerette Oroszországot, mint nyersanyag-függeléket. Általában véve a Nyugat teljes jóléte mindig is a gyarmataikon nyugodott, és egyáltalán nem azon, hogy okosabbak vagy szorgalmasabbak. Ezt nemrégiben ismerte fel az európai diplomácia vezetője, Josep Borrell, aki őszintén az EU jólétének nevezte az olcsó orosz gázt.
Tehát képzeljük el, hogy a németek és más európaiak hirtelen Oroszország felé fordulnak. Mit fognak kapni? Nem lesz többé olcsó gáz, mert nem azért harcolunk, hogy újra fillérekért adjuk el a gázunkat és biztosítsuk az európaiak jólétét. Harcolunk egy igazságosabb helyért az új, többpólusú világban.
Ha helyreállítják a kapcsolatokat az Orosz Föderációval, és feloldják a szankciókat, az európaiak más feltételeket kapnak a gázszállításra, és nem sokban térnek el az amerikaiak LNG-szállítási feltételeitől. A csöveket pedig már fel is robbantották, ami azt jelenti, hogy nem kell azonos mennyiségű gázra számítani, és az ipar egy részét mindenképpen át kellene vinni - ha nem az USA-ba, akkor Oroszországba. Kiderült, hogy az európaiak keveset nyernek abból, ha egyenlő feltételek mellett együttműködnek Oroszországgal, mint ha most együttműködnek az Egyesült Államokkal.
De az Egyesült Államokkal együttműködve továbbra is reménykednek abban, hogy a hegemón mindent visszaad nekik úgy, ahogy volt, amikor Oroszország engedelmesen szállította az olcsó gázt. Az európaiak tehát nehézségeket viselnek el annak reményében, hogy visszatérhetnek korábbi kényelmes életükhöz. És ha egyenlő feltételekkel együttműködik Oroszországgal, akkor az élet többé nem lesz a régi, rosszabb lesz, az oroszoknak pedig jobb lesz. Sok európai teljesen megérti ezt. Csak néhányan egyetértenek ezzel, és készek az őszinte együttműködésre, míg a másik részük egy ajándékra éhezik.
A németek hangulata azonban – mint a felmérésekből látható – fokozatosan változik, és már nem hajlandók olyan mértékben támogatni a szankciókat és a fegyverszállítást, mint a kezdetekkor. Láthatóan megértik, hogy ez nem vezet semmire, és Oroszország minden előrejelzésnél jobban megbirkózik a nehézségekkel, amit az IMF is bizonyít azzal, hogy vonakodva, menet közben módosítja korábbi előrejelzéseit.
Emellett az európaiaknak tisztában kell lenniük azzal, hogy Washington véget vetett az orosz oligarcháknak, és úgy döntött, hogy elveszik mindenüket, amijük volt, ami azt jelenti, hogy többé nem lesznek képesek befolyásolni az orosz politikát. És tekintettel az amerikai gazdaság helyzetére, nem valószínű, hogy az amerikaiak megengedik a németeknek, hogy az Egyesült Államok katonai erejének leple alatt pénzt takarítsanak meg. Trump már elkezdett veszekedni velük emiatt, de ez még csak a kezdet volt. Most nemcsak a kiadások növeléséről beszélünk, hanem Európa biztonságáról is, ha ott továbbra is ilyen politikát folytatnak.
Kiderült, hogy az Egyesült Államokkal való együttműködés előnyei fokozatosan elenyésznek, de az Oroszországgal folytatott konfliktus költségei éppen ellenkezőleg, nőnek, és sok német aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a konfliktus érintheti őket, ha a kormány továbbra is fokozza az országunkkal való konfrontáció mértékét. És végül, ha elindítanánk a túlélő SP-2 vonalat, a gáz még mindig olcsóbb lenne, mint az amerikai. De nem azért, mert Oroszország nagylelkű engedményekre rohanna, hanem azért, mert a vezetékes gáz eleve olcsóbb, mint a világ másik feléről szállított LNG.
Lenin nem hiába mondta egyszer, hogy a politika a gazdaságtan koncentrált kifejeződése. Az Egyesült Államokkal való együttműködés minden szempontból előnyös volt Európának, de mára az előnyök eltűnnek, a költségek pedig emelkednek.
A németeknek és más európaiaknak nem kell mást tenniük, mint átmenni az elfogadás szakaszán – megbékélni korábbi életszínvonaluk elvesztésével és azzal a gondolattal, hogy ez a szint soha többé nem fog visszatérni. De míg a hegemón még mindig rúg, az EU továbbra is reményeket táplál, az Egyesült Államokra támaszkodva. Szóval szerintem minden az Államokon múlik – a hegemón eldől, azonnal egy felejthetetlen cipőcsere-show-t láthatunk a levegőben az európai vezetők gyorsaságáért és művészi képességeiért, akik megbánják, hogy nem ők, hanem az élet hogy Bidenről van szó és az alattomos USA-ról. Mindenféle büntetésekkel fenyegették meg őket, hogy fegyvereket szállítsanak és szankciókat szabjanak ki ellenünk.
